Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-08-14 / 13. szám
1991. augusztus 14. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Visznek, de nem tudom, hova Szelp János visszaemlékezése L 1945. március elsején estem fogságba Alsórönökön, Zala megyében; gépkocsizó alakulatnál szolgáltam. Amint kísértek bennünket az oroszok, egyre mondogatták: „Nemsokára mehettek haza a mamkához, papkához!” Elértünk egy majorba, a magtárak tele voltak búzával, oda hajtottak be bennünket Más élelmünk nem volt, főztük, sütöttük a búzát, másnap reggelre már több helyről tereltek oda foglyokat, velük együtt jöttünk tovább. Ekkor a németek hirtelen beékelést hajtottak végre (ék alakban áttörtek az orosz vonalon) őreink a nagy fejetlenségben szélnek eresztettek bennünket: „Menjetek, amerre láttok! Menjetek haza!” Jöttünk is vagy két községnyit, de estére megint összefogdosták a népet. Újra egy urasági birtokon volt a szállás. Itt találkoztam néhány paksival: Osztermajer Lajossal, Halász Ferivel. Másnap Sárváron egy folyó mellett telepedtünk le, ott már lehettünk úgy kétezren. Megmosakodtunk és mentünk tovább. Egy falucskában ismét a majorba tereltek bennünket Meg lehetett volna onnan még szökni, de mindig azt mondták az oroszok: „Nemsokára damoj.” Utunk következő állomása Jánosháza volt Ott már rengetegen voltunk és bekerítve, sokkal több őr vigyázott ránk, mint addig. Főzték a sűrű babot (akkor még nem éheztünk), csak a víz hiányzott Egyik este vízért mentünk a közeli házhoz. Azért jelentkeztem, mert tele akartam inni magam. Amíg töltöttük a lajtoskocsit megkérdeztük a gazdát: „Meg lehet innen szökni?” „Ne szökjetek, mert holnap kapjátok a papírt” Spekuláltam: meg kellene próbálni mégis: neki a kerteknek, de katonaruhában voltam; ha elfognak, még nehezebben kerülök haza. Május 5-én bevagoníroztak bennünket hatvanan kerültünk egy vagonba. Jöttünk hazafelé! A tengelici állomáson megálltunk. Néhányan kapáltak a vasút mellett Leírtam a zsoldkönyvem egyik lapjára, mert az még nálam volt: Visznek, de nem tudom, hova. Kidobtam a papírt. „Paksra, a Szelp asztaloshoz vigyék!” - kiabáltam. „Ismerjük a Papát majd elküldjük neki!” - ezt kiabálták vissza. Igenám, de az orosz észrevette az akciót Fölszedte és összetépte az írást „Majd Szekszárdon kiengednek bennünket” - mondták őrzőink. Szekszárdon egy napig álltunk. „Vége a háborúnak! Vége a háborúnak! - Ezt harsogták a vasútállomáson. Mi meg mentünk tovább Bajára. „Majd ott kapunk papírt” Pontonhídon mentünk át a Dunán, félelmetes volt négy óra alatt értünk át „Gyerekek, nem lesz jó vége ennek” - mondtam az útitársaknak. „Vége a háborúnak. Akkor mit keresünk mi Baján? Soh’se fogom elfelejteni - meséltem nekik -, Pakson Kis Kálmán boltja tele volt hatalmas plakátokkal: Győzelem vagy Szibéria! Ez volt rájuk írva.” „Hű, te ilyet mondsz?! Mindjárt agyoncsapunk! ” Még Baján is bíztak abban, hogy hazaengedik őket! Zötykölődtünk tovább. Temesvár. „Gyerekek, mondtam én nektek...” Volt aki akkor már igazat adott nekem. Temesvár után Romniku Szarát következett, ott volt az elosztó tábor. Mindenkit meztelenre vetkőztettek, jött az orvosi defetáció: megfordulni, hajoljon le, belenéztek az ember fenekébe is, egy koma megtapogatta az ember ülepét van-e rajta hús. Szakmák szerint osztották szét a csoportot Akivel együtt volt az ember, azzal szeretett volna egy helyre kerülni, de hiába. Lefürösztötték sietve a transzportot mert elterjedt a híre, hogy Foksányiban (nem messze tőlünk) kiütött a flekktífusz. Újra bevagoníroztak bennünket és nemsokára a széles nyomtávon találtuk magunkat Új emberekkel voltam a vagonban. „Ennek nem lesz jó vége.” „Ne mondjon maga ilyet!” (Még akkor sem hitték el, hogy hova visznek bennünket) Jó meleg volt. Elértük a Fekete tengert Ott kiengedték a foglyokat mehettek mosakodni. Aki tudott úszni, tempózott befelé, az orosz őr fentről géppisztolynál belőtt eléje a vízbe, úgy jelezte, meddig lehet elmenni. Jó sokat ittam a sós vízből, mert gyötört a szomjúság, de nem lett semmi bajon tőle. Utána vissza a vagonokba és tovább. Akkor már egyre többen kérdezgették: „Hová megyünk? Hová megyünk?” Lassanként elcsendesedett a vagonban a nép. Egyszer álltunk egy állomáson. Akik az ablaknál álltak, mondták: Most dobtak ki egy halottat valamelyik vagonból. Hát ennyi az élet? Honnan tudja meg a feleség vagy a szülő, hogy hol van eltemetve a férj, a gyerek... Úristen, mi lesz itt velünk?! A másik állomáson a géppisztoly tusával végigvertek bennünket mert valaki a klozetlefolyót próbálta bicskával vagy acéldarabbal bővíteni, hogy majd ott kibújunk. Később én is az ablakhoz kerültem. Láttam, milyen szegényes falukat érintettünk. Mindenkin gimnasztorka, katonasapka, még a nőkön is. Novoszibirszk volt a végállomás. Ez a város kilencezer kilométerre van Budapesttől. Mentünk a lágerbe, ahol úgy hatvanezren lehettünk. A fenyőpriccsek alatti üregben nyüzsögtek a patkányok. Egyszer éreztem: mászik valami az arcomon. Patkány volt. (Az ember a feje alá tette a kis holmiját a kenyérdarabjait is, arra jöttek.) Megszőrösödtünk, de borotválkozni nem lehetett Volt ugyan egy borbély a lágerben, de azt nem lehetett kivárni. Később csináltam a műhelyben borotvát amit rejtegetni kellett, mert fegyvernek tartották, azzal húztam le a szőrt az arcomról. Egy hétig fertőtlenítettek bennünket majd kikit beosztottak munkára. Én a 11. számú brigádba kerültem, tizennégyen dolgoztunk az asztalosműhelyben. A műhely falait úgy rakták, hogy át lehetett látni a téglák között Radiátorunk is volt! Megfogtam: hideg. Egyszer ráengedték a meleget dőlt a gőz belőle, vizesebbek lettünk, (Folytatás a 4. oldalon.)
