Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-08-14 / 13. szám

Paksi Hírnök KÖZÉLETI FOLYÓIRAT 1991. augusztus 14.________________ÁRA: 11,20 Ft________________________III. évf. 13. szám KÉTSZERES BŰNHŐDÉS A közelmúltban, június 5-én indítottuk út­jára ezt a riportsorozatot - mégis emlékezte­tőül szeretném a szerkesztőség akkori beve­zetőjéből e gondolatot felidézni: ...az egyszerű paksi polgárt mutatja be; legyen az iparos, munkanélküli, munkás vagy parasztember. Legyen az a társadalom szélére sodródott fi­gura... A társadalom szélére sokféleképpen sod­ródhatunk, válhatunk bűnözőkké, lehetünk alkoholisták, vagy egyszerűen talajt veszí­tett, hajléktalan áldozatok. Számomra elké­pesztő az a nyomor és kiszolgáltatottság, mely észrevétlenül (?) itt lapul városunkban is. Tudunk polgárról, aki pónilovat vásárol gyermekeinek - lelke rajta, ha teheti, tegye -, tudunk polgárról, aki padlófűtést és ventilá­tort szerelt (szereltetett?) a mindennél és min­denkinél többre becsült eb „óljába”. Viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy ne tudjunk arról a polgárról, aki ember létére e kiváltsá­gok töredékét sem álmodhatja magának. Paks, Villany utca 4. Itt él (?) Kiss János élet­társával, Pusztai Erzsébettel. A férfi büntetett előéletű - de immár józan belátással és élet­móddal szeretne végre visszatérni a természe­tes emberi közegbe. O immár kiszámítható. Ter­vekkel, nagyon is természetes emberi vágyak­kal. Pusztai Erzsébetet kérdezem:- Mióta élnek együtt a Jánossal?- ’84-ben ismerkedtünk meg, a János eleinte ivott, de most már nem iszik.- Hogyan élnek? Jól megvannak egymás­sal?- Jól megvagyunk.- Lakást igényeltek?- Igen, ’88-ban. Most, meg pár hónapja - úgy tavasz felé...- Mivel foglalkozik?- Hát.., én voltam takarítónő, még a beton­üzemnél, János meg... - azokat az építő eleme­ket rakta. O ott nem kapott annyi fizetést, amennyit a többiek kaptak, akik már régebben is ott dolgoztak. Mondta a Jani, hogy volt, aki két évvel előtte ott dolgozott és megkapta azt a na­gyobb fizetést- A „lakáshoz” hogyan jutottak hozzá?- Ez egy disznóól volt, csak megemelte a Ja­ni, mert alacsony volt. A Jani itt lakott, amikor én idejöttem.- Hány éves?- Én negyvenöt éves vagyok, a Jani meg negyvenhárom éves. A beszélgetést a házigazdával, Jánossal foly­tatom tovább. Egy nem mindennapi élet kitárul­kozását az elveszett ifjúság, a kilátástalanság, az önmagát elsodró, már-már megsemmisítő ember eszmélését érzem, a megbűnhődött és megnyugodott férfi konokul fiatalos reményeit.-János, itt voltak az összetűzéseid a rendőr­séggel. Ha nem sért a kérdés, hány évet töltöttél börtönben? (Folytatás a 2. oldalon.) Fájdalmaink Az égen, mint valami hatalmas cintányér függött a hold. Fénye megvilágította a park egyenetlenül nyírt füvét. Egy alak imbolygóit, kezével kapaszkodót keresett, de a gondo­zatlan, földre görnyedő gyantás ágakon kívül mást nem talált. Tenyerébe apró tűlevelek szóródtak, nem érzékelte a fájdalmat. Az utca és a tér kihaltnak látszott. Csak né­ha húzott el egy-egy autó, kerekei sivítottak. A részeg megállt, majd összegörnyedt és okádni kezdett, torkából a vörös lé sugárban spriccelt. Tészta és húscafatok borították ci­pője orrát. A fűszálak hegyén, mint ujjbegy­ből csöppent vér, csillogott a bor, a szél meg­remegtette, s pillanatokon belül megder­medt, aztán a világospiros borcsepp lehullt a gyökerek közé. A föld beitta. A részeg nem tudta hol van. Torka égett a sok csersavtól, a térde is fájt, éles kő vágott rajta ék alakú sebet. Tántorogva indult el, a hold a templom mögé került Tornyának kiszögellé­­seiben galambok aludtak. Csönd volt Hirtelen suhancok toppantak elő a sötét­ből, karéjba fogták a férfit. Szólni nem szóltak, csak szemük villogott. Hanyagul álltak, öklü­ket éles csattanással nyitott tenyerükbe vág­ták, ritmikus mozdulattal, s amolyan feltéte­les reflexszel préselték ki agyukból a dühöt. Percek teltek el így, s a kör hol szűkült, hol pe­dig szélesedett, lélegzetvételnyi szünetekkel.- Te buzi vagy? - sivítottfel a hang.- Te buzi vagy! - felelte rá a többi. — Menj haza! — csattant élesen. — Hallod?Menj haza!—ordította a kórus. - Nem érted?Menj haza, mee-nj haa-zal-süví­­tette a tíz hang. A kör hullámzott és pulzált, a férfi az arcán érezte a suhancok leheletét. Félelem bénítot­ta meg, torka pillanatok alatt kiszáradt, nyel­ve akadozva formálta a szavakat.-Nem vagyok az, nee-m - s amennyire tel­lett tőle, fejével nyomatékot adott gondolatai­nak -, persze, hogy nem. — Az vagy! — üvöltötte a hang.- Buzi vagy! - lihegte a többi, s hangjukat elnyomta az ütemes ökölcsapás. Vörösre ver­ték tenyerüket, izmaikat erősítették, verésre edzették. Az ember ott nyüszített a porban, fejét be­húzva, s négykézláb igyekezett menekülni, de kísérlete kudarcot vallott. Teniszcipős lá­bakba botlott, érezte szagukat. Az émelygés fölkavarta megnyugodott gyomrát, garatiz­mai összehúzódtak, majd lökésszerűen meg­szabadították tartalmától. Lehányta a lába­kat. A hang felhördült, az égre őrjöngött. — A kurva anyád, te rohadt buzi!-s kezével ütni kezdte az ember fejét. A férfi az első rúgásra még emlékezett, há­tába és ágyékába éles fájdalom hasított. Kar­jával ösztönösen védte a fejét, aztán elájult. Hajnalodott, az úttesten egy farkát behúzó kutya szaladt át. Vöröses szőrébe bogáncs ta­padt, egész éjszaka vadászhatott, dögre, mert büdös volt. Fülén parazita legyek dör­zsölték össze lábaikat, potrohúk kékjén meg­csillant az első fény. A férfihoz loholt, s érdes nyelvével fölnyalta a maradékot. Hatalmas kapu előtt állt meg. Fölnézett rá, mint Jeremiás Jeru­zsálem egyetlen épen maradt falára. A földet elöntötte a jótékony napsugár. LÁSZLÓ­­KOVÁCS GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents