Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-07-03 / 10. szám
1991. július 3. 11 PAKSI HÍRNÖK Változtatás nélkül adjuk közre ezt az írást amely az 1887. évi nagy kompszerencsétlenségről szól. A szerző 1937-ben vetette papírra, „újrafogalmazása” 1987-ben történt Közlésére kizárólag a Paksi Hírnök jogosult ami megtiszteltetés számunkra, ugyanakkor azt szeretnénk, ha a krónikás elbeszélése széles körben ismertté válna. „Lehelet átvonuló árnyék az ember élete” - gyönyörűen megfogalmazott gondolat amely akár példaértékű is lehet hiszen az emberszeretet buzgalmából fakad. S valamiképpen rekviem is, mert gyertyát gyújt szavakból, égig-lobogót azokért is. akiknek csontjaik immár az örök-áradó Dunában kavicssimaságúvá csiszolódtak. Lehelet, átvonuló árnyék az ember élete II. Rémes harcok a Duna habjai között, mentés Csak nem akart vége szakadni a rémségnek Egy szemtanú, ki maga is átélte a hullámok között a veszedelmet és csak nagy nehezen menekült meg a biztos haláltól, hajmeresztő dolgokat beszélt el. Ott a hullámokban az egyik ember a másikat nem ismerte. A legjobb barátok, rokonok kegyetlenséggel harcoltak egymás ellen. Aki erősebb volt, az győzött a gyengébb felett Ki ezt végig nem élte, mondta a szemtanú, halvány sejtelme sem lehet az ott lefolyt élet-halál küzdelemről. Egy asszony, csecsemőjével együtt visszaesett a vízbe, hol mindketten nyomtalanul tűntek el. Bütl Antal szerencsésen kiért a partra, azonban egy rokonfiú kétségbeesett segélykiáltására visszament a vízbe, ahol öten-hatan is beléje kapaszkodtak, mire ő is elmerült a fiúval együtt Irtózatos küzdelem folyt egy szál deszkáért, az erősebb belefojtotta a gyengébbet a vízbe, hogy megkaparinthassa a deszkát így a gyermekek legnagyobb része odaveszett, mert ha valamelyik már belekapaszkodott is valamelyik mentő szálba, azt onnan letépték és a vízbe vetették. Megható, könnyekre fakasztó, de egyben lélekemelő is, ahogyan Varga Károly tanító áldozta fel fiatal, 28 éves életét tanítványaiért Az igazi, tanítványait szerető és értük meghalni is kész, áldozatos néptanító magasztos példaképe ez a hős ifjú! Emlékének soha sem szabad elhalványulni a paksi iskolás gyermekek szívében!... Varga Károly erőteljes, szép megjelenésű ifjú volt Kitűnő úszó. Könnyedén kiúszott a partra. Ekkor gyönge gyermekhangok kétségbeesett segélykiáltását hallotta, kik szívetfacsaróan könyörögtek segítségért Varga látta, hogy az ő tanítványai közül való az a két gyermek, kik feléje nyújtották segélytkérő karjaikat Jaj, tanító úr, ne hagyjon itt - könyörögtek -, mindjárt megfulladunk, jaj, jaj, segítsen! Varga habozás nélkül belevetette magát újból a vízbe és nagy tempóban úszott a gyermekek felé. Elkapta a vízben a két gyermeket és már úszott is visszafelé. Ekkor azonban seregestől kapaszkodtak bele az emberek, legfogták kezét, lábát úgy képtelen volt tovább úszni és magát a víz felszínén tartani. Ő is, szeretett tanítványai is ott lelték a habokban gyászos halálukat Ott van sírja a Kálvária temetőben, szemben a kapubejárattal. Szórjátok tele anyák, apák, gyermekek ennek a hős lelkű ifjúnak, a minden áldozatra kész tanítók mintaképének a sírját virágokkal, a ti soha el nem múló hálátok virágaival! Férfi voltál Varga Károly! Igazi, a legmagasztosabb értelemben vett néptanító és nagyszerű hős. Megrendítő és mégis felemelő példád ragyogni fog mindenkor, mint a nemesveretű önfeláldozó szív csillogó drágaköve!... De folytatom tovább a szomorú történetet Egy leány küszködött amott a habokkal. Evezőfélébe kapaszkodott oly görcsösen, hogy a vihartól hajtva, a majdnem egy kilométer távolságban lévő uszódi hajóállomásig úszott le, hol a hajóslegények mentették ki a jéghideg vízből. Itt vergődött le egy kompvontató ló és ösztönétől hajtva úszott a part felé. Farkában kétségbeesetten kapaszkodott egy Viciné nevű asszony, s így sikerült neki megmenekülnie. Mikor a partra ért Viciné, végső erejének megfeszítésével rohant a révbérlő feleségéhez és elmondta, mi történt A révbérlő bátor felesége azonnal csónakba ugrott és egy öreg emberrel, meg egy kisfiúval a szerencsétlenség színhelyére sietett A derék asszony háromszor fordult meg a csónakjával, mindig tömérdek embert mentett ki. Kezéről, mellyel a kormányt fogta, lejött a bőr, sőt még húsdarabok is, de ő nem törődött vele, hanem tovább dolgozott Férjét kereste, de csak a harmadik fordulónál találta meg és mentette ki. Weigerding István molnár is igen nagy mértékben vette ki részét a mentési munkából. Fáradhatatlanul dolgozott és sikerült neki huszonöt embert kimenteni a halál torkából. Ezenkívül 12 holttestet fogott ki. Sajnos egyetlen leányát ki szintén a búcsúsok között volt nem sikerült kimenteni az ott veszett a habokban. Plan Antal, a Dunaszabályozási Vállalat derék kormányosa bátor fiával együtt, több mint ötven embert mentett meg a biztos haláltól és húsz halottat fogtak ki. Wachtler József halász is mentésre sietett a szerencsétlenek segítésére egy csónakban. Alighogy odaért, annyian kapaszkodtak fel a csónakra, hogy már az is elmerülni készült egy Császárné nevű aszszony az utolsó pillanatban vetette ki magát a már zsúfoltig megtelt csónakból, de olyan szerencsétlenül, hogy éppen a csónak szélére esett A nagy rándulástól a csónak felborult és - a már magukat megmentednek hitt emberek mind visszazuhantak újra az örvénylő hullámok közé. Maga Wachtler is nagy nehezen tudott a haláltól megmenekülni. Menye ugyanis görcsösen átfogta Wachtlert és sikoltozva kiáltotta: Apám, veled akarok meghalni. Mindketten a víz alá merültek és egészen a Duna fenekén voltak már. Ekkor Wachtler nagy erőfeszítéssel fellökte magát a víz felszínére és sikerült neki, teljesen kimerülve, a partot elérni. De ki tudná mind elbeszélni azokat a borzalmakat melyek mentés közben fordultak elő, csak azt mondhatjuk, hogy azok minden képzeletet felülmúló, szívet lelket megrendítő, de mindenki által megérthető, nagyonnagyon szomorú események voltak. Kifogták a holtakat A molnárok és halászok fáradhatatlanul dolgoztak és mindent megmentettek, ami menthető volt Azután hozzáfogtak a hullák kifogásához. Ha eddig a rémségek színhelye volt a Duna, most a borzalmak tanyája lett a partja. A kifogott hullákat kirakták sorba a partra. Ott feküdtek, eltorzult arccal, rettenetes állapotban. Némelyiknek nyitva volt a szeme, görcsösen szorult össze a keze és benne a kitépett hajcsomó. Azután jöttek a kocsik, szekerek, felrakták rá a hozzátartozók a halottaikat Némelyik egy kocsin nem is vihette haza valamennyi halottját Kétszer is fordult hogy mind hazaszállíthassa. Voltak, kik csónakon vitték haza a drága tetemeket Az úton egymást érték a hullákat vivő kocsik Szomorú gyászmenet volt ez!... A városból pedig jöttek a szomorú, jajgató emberek a kocsik felé. Egyik sikoltozva borult a halottját hozó kocsira, a másik fásultan, hallgatagon nézett szerettei eltorzult arcára. A harangok pedig folyton kongtak, búgtak, szívszaggatóan, bánatosan. Szomorúság, bánat volt mindenfelé. Egész Paks egy nagy halottas ház lett Alig volt katolikus család, melynek gyásza ne lett volna. Spiesz János apátplébános pedig, kit meleg ruhába, bundába takarva vittek nagybetegen haza, testileg, lelkileg össze volt roppanva. Szólni sem tudott, csak zokogott, sírt egész nap. Nagyon megtörte a lelkipásztor jóságos szívét Az első napon 93 halottat fogtak ki, de még nagyon sok hiányzott Akiket megtaláltak, azoknak hozzátartozói leírhatatlan szomorúságuk mellett, még némi megnyugvást is éreztek, de kiknek drága halottja még mindig a vízben volt azoknak a szívét a nagy fájdalom mellett a bizonytalanság is szorongatta. A búcsúsok esernyőjét, kendőit, imakönyveit három megrakott kocsi hozta be a városba. Akiket élve mentettek ki a Dunából, azok is majdnem mind megbetegedtek. Ágyba kellett fektetni őket és dermedt tagjaikat dörzsölni, gondosan ápolni, erősítő italokkal felfrissíteni, hogy valamennyire is erőre kapjanak. Igen sokan egyik ájulásból a másikba estek, nyögtek, sopánkodtak. Mások, mintha megnémultak volna, nem szóltak, csak mereven, egykedvűen néztek a semmibe! Eltemetik a holtakat Óh, micsoda temetések!... napokon át tartott szünet nélkül. Rengeteg halott várt eltakarításra. A halottakat mindenki maga vitte ki a temetőbe. Több pap és kántor teljesítette szomorú kötelességét A papok beszentelték a halottakat a kántorok megható énekkel búcsúztatták, és azután a család tagjai elföldelték Reggeltől késő estig zúgtak a harangok Minden utcából vitték a halottakat Némelyik családból elvitték az apát anyát gyermeket Aztán egy sírba temették őket Mindenfelé a feketeruhás gyászolók serege Sehol egy vidám arc, csak bús, bánatos, levert csüggedt emberek Valamennyi ács, asztalos koporsót készített szüntelenül, mégsem győztek eleget készíteni. Vidékről kellett hozni, hogy elég legyen. (Folytatás a következő számban.)
