Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-05 / 8. szám
1991. június 5. 9 PAKSI HÍRNÖK Magda néni fogadott minket a zeneiskola igen kedves igazgatójával, Rudi bácsival. A szállásunkig vezető úton szükség volt ügyes sofőrünk minden tudományára. Szinte zsebkendőnyi helyeken kellett megfordulni, nagy volt a forgalom is, nem csoda, hogy szegény igen elfáradt Egy 1640-ben épült ifjúsági turistaházban laktunk. Az ódon külső korhű belső teret takart. A sötét fagerendák között vastag fehér kőfalak álltak. Az első emeleten egy 1740 feliratú, szúette láda terpeszkedett a folyosón. Ugyanitt egy hatalmas meszelt kandalló is volt Már nem ez, hanem radiátorok melegítették a házat A szobába beérve a 17-18. századba képzelhettük magunkat az iciri-piciri ablakokon kinézve, a város bástyáit látva. Ugyanakkor a berendezés minden kényelmet kielégített A fürdőszoba szinte már a 21. századot idézte. Este a kényelmes emeletes ágyakon pillanatok alatt elaludtunk. Csütörtök délelőtt városnéző séta volt a program. Megnéztük a Katzzenturmot ami nem macskákról kapta a nevét hanem egy régi harci eszközről. A dómba is besétáltunk, ahol megcsodáltuk a Szent Anna-oltárt. Megilletődve léptünk be a városháza ajtaján. Egy hatalmas, a középkori Feldkirchet ábrázoló festmény fogadott bennünket Fölmentünk a recsegő falépcsőn, ahol gótbetűs feliratokat pillantottunk meg. Vezetőnk a „Ratsadl” (tanácsterem) feliratú ajtó felé mutatott, de már jött is elénk a mosolygós polgármester. Bent óriási borszékeken foglaltunk helyet egy hatalmas faasztalnál. Körben a falon régi festmények, portrék függtek. A városházáról a várba, Schattenburgba sétáltunk. Ez az erődítmény átvészelte a körülötte dúló háborúkat, több száz éves falai ma is állnak. Most múzeum és étterem található az ódon várban. Amikor leültünk az asztalokhoz, nem tudtuk, miért kaptunk ilyen óriási tányért. Aztán hozta a felszolgálónő a borjúszeletet. Akkora volt, hogy két széle lelógott a tányérról. Szemmérték szerint 30x15 cm-es lehetett. Kiderült, hogy mérete miatt schattenburgi specialitás. Kis csoportunkkal együtt utazott Paks polgármestere, Bor Imre bácsi is. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy Feldkirch város polgármestere vendégül látott bennünket a Schattenburgban. Miközben ebédeltünk, a két város vezetői között baráti beszélgetésre került sor. A vár udvarán fényképpel is megörökítettük őket. Aznap este volt a hangverseny. Szereplésünk oly jól sikerült hogy mindenkit visszatapsoltak. Ekkora sikert még egy közönségtől sem kaptunk. A koncert után a tavaly megismert Wolfganggal, Isabellával és szüleikkel egy vendéglőben töltöttük az estét. Velük németül beszélgettünk, de szókincsünk hiányossága miatt szükség volt széles gesztusokra. Úgy megszoktuk a jelbeszédet hogy később egymás közt is jókora karmozdulatokkal kísértük mondandónkat. Pénteken reggel sietősen készülődtünk, hisz Magda néni megígérte, hogy elvisz minket a „Família” áruházba. Kilenc óra körül mentünk el vásárolni. A hatalmas üzletben pillanatok alatt eltévedtünk, az eladók teljesen ellentmondó irányokba küldtek minket, de azért kivergődtünk a gyülekezőhelyre. Innen tettünk egy kirándulást a gyönyörű Liechtensteinbe és Svájcba is. KRÉMER ZSÓFIA SZARKA JÓZSEF Gyere át a nappalon „Kislánykoromban volt egy barátom, ki megtanított az örökkévalóságra, de túl közel merészkedett ő maga - és sohsem talált vissza.” E. Dickinson A húsevő virág, ki minden dolgokon túlról szól hozzám, Emily, halk szóval, mint fény az éj zuhatagain, élve eljut velem a hajnalig, megpihen a nap ágain, mutat egy másik éjszakát, életben hagy nekem egy-egy lepkét, hogy ne féljek, úgy, ha imbolyg növényi pára, suttog a víz, ha sír egy állat... Ha kinyílik a délutáni csend, s a földön illatok lobognak, szomját oltja bennük a virág, fényt piheg, sugarasodni kezd, akár egy gyermek, és elindul az új alkonyat felé, átlép a szelek sövényén, elhagyja a madarak pillantásait, s én követem őt, a gondolat szakadékain át talán visszavezet az emberekhez engem; vak madarat... Így tévedek el éveim oszlopcsarnokában, kisasszony, a felvágott pacsirtából így száll el az ének. Ez a virág maradt csak, szólongat, szüntelen kér; ó, gyere át a nappalon (!), hát szemeim vetem a szirmok végtelen mámorába, és becsukott tenyeremben könnyeink izzanak tovább... Megjelent a Kortárs 1989 júliusi számában. LIPOVSZKY CSENGE Foltok Lézengő kövek koppanásai, magányos esték besavanyodott íze, érdektelenségem sütő bélyege... A fotel puha. sötét és meleg menedékében magamba zárva. Itt legalább biztonságban vagyok. Magam ellen. Hulló pára szemeim tükrében s gúnyos mosoly a szájam szélén. Minek is csináljak akármit. Nincsenek dicsérő szavak, a mozdulatok lelassultak, majd a virág is elhervadt. A felhők csak egyre úsznak és az esőcseppek hullongó függönye kiszáradt falként magasodik előttem. Egyedül. Itt. Most. Vagyok, mert nem vagyok. Él még valaki rajtam kívül itt? A közömbösség válasza. S újra vissza - visszacseng. Lázongó gondolatok virágsziromként hullanak alá, s a váza lábénál felgyülemlődve megtárgyalják a világ folyását. A könnycsepp összegabalyodik az arcomon, s a maró kiáltás kis vinnyogássá hal el. Szánlak, - mondom a lelkemnek, de nem beszélget velem senki. Testem összekuporodott egésze csodálkozik magamra... Hiányzol. Mikor jössz már vissza?
