Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-05 / 8. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. június 5. Minden együtt... Dechandt Antal kiállítása a művelődési központban Ki merné ma kétségbe vonni, hogy fizikai és szellemi hatásoknak sohasem érzékelt tömörségű impulzusaival kell naponta megküzdenünk? Ugyanakkor ki állíthatja ma biztonsággal, hogy a magas minőséggel létrehozott és szervezett technikai civilizáció lesz majd az egyetlen térbeli s időbeli kiterjedés, amelyben a társadalom és az egyén életének ellentmondásai mérséklődhetnek? Mondhatja-e akárki, hogy függetlenségünk környezetünktől, saját fizikai adottságainktól, érzelmeinktől, a „kívülállás” magabiztossága és a formális logikai ítélet visznek el valamely harmonikus állapothoz? A válaszokban ott a kétkedés. Van még titok bőven, amihez figyelem, kíváncsiság tapadhat. Közös felismerés: a tárgyak birtoklása önmagában csak gazdagságot és nem értéket növelő esély. Ösztönösségünk, bizonytalanságaink, szépen sarjadzó tévedéseink intenek arra, hogy önmagunk természetének a felülvizsgálatát időnként elvégezzük. Dechandt Antal, mint ma a művészek többsége, az alapoknál kezdi a vizsgálatot. A formaadás legelső mozdulata is érdekes a számára, az érzékelés aktusának rögzítése, éspedig lehetőleg nem a készen kapott, használatban már megkopott „kifejezések” segítségével. Mintha munkáiban szándékosan kerülné mindazokat a beidegződéseket, amiket a hagyományos festői-szobrászi kalandozások örökítettek ránk. Dechandt el tudja hitetni velünk, hogy a természet tárgyainak, folyamatainak közegében van még mindig rejtve az emberi megújulás számos lehetősége. Grafikában az erdőmély liánjainak, gombáinak, odvainak, avarának, levegőjének és fényeinek sűrítésével teremt egyszerre talányos és egyszerre nagyon is tárgyilagos festői „szövetet”. Csak annyira művészet, mint amennyire hatalma van egy kis felületen felidézni a természet kiismerhetetlen szervezeteit. Szobraiban még érezzük az uszadékfa vagy vihar letörte ág „viselkedését”, ugyanakkor magukra veszik a művész élményeit közvetítő „nyelv” formuláit, megszínesednek, rejtett zugaikban felparázslanak a „belső élet” izzó folyamatai és a művészi szemlélet rendteremtő szándéka, amely a mondandó szempontjából közömbös adottságokat kiküszöböli. A festmények nagyon frissek. Egymásra kerülő nyomott felületek, a festék „akaratos” önállósulási törekvései, a véletlenek játsszák a főszerepet ezekben a munkákban. A véletlen rendszeralkotó titokzatosságának szegődik az a nyomába, aki állításról állításra elemzi a képek belső összefüggéseit. Az idő állt e felületeken a művész helyére, rétegzi az egymásra roskadó jeleket, melyek akár dolgok is lehetnek. A korhadó avar, az oxidáció, az elmúlásból újraformálódó másfajta élet jelképes folyamatai válnak itt majdnem derűs reprezentációvá. Atárgyilagos, természetet sugalló dolgok elmúlása e képeken költői tisztaságú dokumentum lesz, a festő szinte kézírással jegyzi le drámai karakterű élményeit. A fantáziát begyújtó természet kiismerhetetlen „önalkotó” képességének regisztrálásaként hatnak a kis, színes plasztikák, melyek a felületek, hajlatok, csigák ornamentális ízeivel kínálják meg a kíváncsi szemet. Talán sokaknak érzelmes, túl személyes világ Dechandté. De ezt megmutatni nem feladat-e? AKNAI TAMÁS A paksi zeneiskola Ausztriában Csodálatos élményben volt részünk, a Paksi Állami Zeneiskola nyolc növendékének és négy tanárának. A feldkirchi és a paksi zeneiskola között tavaly kezdődött kapcsolat jóvoltából Ausztriába, Feldkirchbe utaztunk. Az elmúlt évben prof. Soltész Jereb Magda néni, az ottani magyarok szervezetének vezetőhelyettese volt nálunk két tanítványával, Wolfganggal és tabellával. Egy nagyon szép kétzongorás hangversenyt adtak elő a mi zeneiskolánk nagytermében. Az idén ők hívtak meg minket Feldkirchbe. Már hetekkel az út előtt folyton csak a kinti koncertre és Ausztriára gondoltunk. Rengeteget gyakoroltunk, hogy első külföldi szereplésünk minél jobban sikerüljön. Végre április 2-án este elindultunk. Útközben - már Ausztriában - hajnaltájt megálltunk a Mondsee tónál. Mellette korszerű idegenforgalmi központ épült. Körülnézve szinte mozdulatlanná dermedtünk: a tó, a benne tükröződő sziklafal, a havas hegycsúcsok lélegzetelállítóan gyönyörű látványától. Ráadásul éppen akkor kelt fel a nap, a fénytől csillogó hóból. Nosza, elő a fényképezőgépet! Alig tudtuk abbahagyni a nézelődést De a Mondsee még csak a kezdet volt Nemsokára mesebeli táj tárult szemünk elé: zöld füvön fehér falú, piros tetejű házikók álltak szerteszét. Később egy váracskát pillantottunk meg a buszból. Saját kis „hegycsúcsa” tetején állt, szinte teljesen körülfolyta egy kis patak. A hegyek között kanyargó autópálya hirtelen bevezetett egy alagútba. Aztán még egy... még egy... Feldkirchig 28-szor bújtunk be a sötétbe. A leghosszabb utunk 14 km hosszan vezetett a hegyek gyomrában. 18 óra buszozás után megérkeztünk úticélunkhoz, a középkori hangulatot árasztó Feldkirchbe. ACSÁDI ROZÁLIA Arcodra hajoltak idegen szavak arcodra hajoltak idegen szavak kiáltások verődtek homlokodhoz nekiütköztél a szélnek úgy tántorogtál súlyuk alatt és szégyenkeztél öklödet ráztad magad ellen mert meg sem próbáltál védekezni mert meg sem próbáltad óvni magad miatta legalább -és sírtál hangtalan tudtad hogy meghal benned a törékeny ének a születnívágyó mielőtt holdhálót vonna rád a feketülő éjszaka tudtad hogy te siratod el majd egyedül csak te amikor ellibben a madarakkal és végleg a végtelenbe rejti a meg-sem-ismert békét
