Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-05 / 8. szám
1991. június 5. (Folytatás az 1. oldalról.)- Paksra mikor került Borbála néni?- A háború után, amikor elvették a földeket már nem maradt semmi, mi idejöttünk. Húsvét másnapján megesküdtünk, Pünkösd után egy hétre elváltunk.- Nem volt hosszú életű házasság.- Nem, kimondom őszintén, a férjem, hogy úgy mondjam, más életet élt, és én ezt megtudtam. Munkát kerestem magamnak, és szereztem is a Czimeréknél, egy deportálásból hazatért zsidó családnál. Nyíltan megmondtam, hogy elvált vagyok, de a munkámat becsületesen elvégzem. Egyhetes próbaidő után fölvettek szakácsnőnek. Nagyon rendes emberek voltak, náluk is úgy éltem, mint egy családtag. Húsz hónapig voltam náluk, azután ők elmentek Ausztriába. A szomszédban volt egy idős zsidó bácsi, szabó volt a mestersége, nála dolgoztam három évig. Olyan volt, mint a tulajdon édesapám. Aztán elvették tőle az ipart, a lakást, tönkrement. Én elmentem a konzervgyárba, és föl is vettek. Ötvenkettő január 17-én kezdtem ott dolgozni, és hetvenhárom márciusában mentem nyugdíjba. Jó helyem volt ott is, szerettek, mindent megcsináltam.- A szanálások nem érintették?- A forradalom előtt ötszáz forintot kerestem, ez akkoriban jó pénz volt. Amikor kitört a forradalom, pont éjszakás voltam, nem mertem bemenni dolgozni, de reggel bementem. Azt mondták, ne sztrájkoljunk, vegyük föl a munkát; mi föl is vettük. Nem ért semmiféle hátrány a későbbiekben.- Végig egyedül tetszett élni?- Nem. Negyvennyolcban újra férjhez mentem, második férjem Varjú János, egy Jugoszláviából átmenekült magyar rendőr. Sokszor elmesélte, hogy tízen indultak neki a határnak, egy barátját le is lőtték a csetnyikek. Építettünk itt a Gyár utcában, de sajnos elváltunk.- Hogyan telnek a nyugdíjas évek?- Én nem panaszkodom, ezerháromszáz forintot kaptam hetvenháromban, most hatezer-ötszázkilencvenet kapok. Egy dolog bánt. Amikor nyolcvanötben volt az a nagy esőzés, tönkrement ez a kis ház. A szomszédok azt mondták, hogy menjek be a tanácshoz, a Tóth úrhoz, ő nagyon jó ember, ő volt akkoriban a tanácstitkár. Ki is jött, ígért fűt-fát de a Bencsik úr, a lakásügyek akkori intézője azt mondta, hogy kiutalnak nekem egy szükséglakást. Egy szép napon, reggel, taxival idejön egy fiatal hölgy, és azt mondja nekem: úgy gondolkodjon, hogy tizenegy órakor idejön az autó, és elvisz mindent Hát én nem pakoltam össze semmit. Bár ebből a szobából kipakoltunk, amikor betört a víz, de én a konyhában aludtam. Kérdeztem, miért kellene mennem? Ő erre azt mondta: van magának lakása, odamegy, és ott fog maradni. Hát erre kijött a lakásügyes az autóval. Én nem akartam elmenni, mondtam, a konyhában elleszek, amíg ki lesz javítva a ház. Azt mondta, háromszázezer forintba kerül, és hogy nem akarnak börtönbe kerülni miattam.- Ezt a lakást a tanács adta volna?- Igen, fönn az Építők útján, emeleten, lépcsőket kellett volna másznom. Hetvenöt óta szívritmusszabályozó készülékkel élek, már a harmadikat építették be. Akkor idehozták a rendőrséget, futottam a Dunának, ők jöttek utánam, hogy szálljak be. Mondtam, nem szállók, erre azt mondta a lakásügyes, hogy begolyósodtam, én meg mondtam neki, hogy kije golyósodott be. Nagyon sírtam akkor, aztán fölpakolták a heverőt, a fotelokat, meg ezt a kis szekrényt, a székeket, meg az asztalt és elvitték. Azért a végén csak rendbehozták a házat. Hát egész nyugdíjas életem alatt ez volt az, ami engem nagyon bántott. Ma is bánt. Különben nem panaszkodom... Csak, ugye, mint mindenki, ezek az áremelések... Segítettem a testvéreimnek ahol tudtam, most már, ugye, nem tudok. Meglátogatnak néha. SZARKA JÓZSEF--------------------B------------------------------------| Kirakat >_______________________________, Az üzleti életben minden változásra, lehetőségre reagálni kell: követni a felmerülő új igényeket, bővíteni a kínálatot, esetleg profilt váltani. Ezért nincs is semmi csodálkoznivaló azon, ha a cipőboltban cigarettát is árulnak, a rövidáruüzletben pedig jégkrémet lehet kapni. Mondom: minden változásra reagálni kell. De azért legyünk óvatosak! Mert valószínűleg hasonló üzleti meggondolás következményeképp kerülhetett az egyik kirakatban a rózsafüzér és a feszület a színes randevúbugyik közvetlen társaságába... Ha a kirakatrendező a meghökkentést akarta reklámfogásként alkalmazni ezzel a bizarr, de mondhatnánk azt is: ízléstelen társítással - akkor az hatásos! De, hogy mit gondol első meghökkenése után az ember, az megint más kérdés... P. E. ly_______________________________________> Isten veled, Győző bácsi! Búcsú Kovács Győzőtől, a Vak Bottyán Gimnázium közelmúltban elhunyt nyugalmazott igazgatójától Nemrég kaptuk a szomorú hírt, hogy Kovács Győző, hajdani kollégánk, a paksi Vak Bottyán Gimnázium nyugalmazott igazgatója eltávozott az élők sorából. Volt kollégáit és tanítványait egyaránt fájdalommal sújtotta le a hír, hogy Győző bácsi (Tanár, diák egyaránt így szólította. Nem szerette, ha igazgató urazták.) immár csak emlékeinkben él. Magam, aki fiatal tanárként lettem munkatársa, soha nem felejtem el mélységes emberségét bölcs nyugalmát, kifogyhatatlan türelmét, s kedves gondűző kedélyét, szóval személyiségének mérhetetlen varázsát. Életútjától maga beszélt egy-egy nyugalmas órában. 1909. november 17-én született Tapolcán. Tanári diplomáját 1935-ben szerezte a Pázmány Péter Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán. Büszkén emlegette, hogy Teleki Pál tanítványa volt. Keserűen mesélte máskor, hogy néhány évig neki is osztályrészül jutott a harmincas évek végi értelmiségi sors: a szellemi munkanélküliség. A szlovákiai magyarlakta területek ideiglenes visszacsatolása után feleségével, Hilda nénivel (akit már korábban elvesztettünk) együtt Kassán kapott állást. Alig ízlelte meg azonban a fiatal tanárházaspár a tanítás örömét, a fészket rakó kis családra rátört a háború. Míg Győző bácsi a fronton harcolt, kassai lakásuk porrá égett, s Hildegard, az ifjú feleség, kisfiúkkal, Gergellyel pesti, majd kisterenyei rokonoknál húzta meg magát a háború végéig. Második újjászületésként emlegette Győző bácsi azt a szerencsét, hogy sikerült élve kikerülni a hadifogolytábor poklából. A háborút követően Pásztón teremtett a család új otthont. Az itteni „segédtanári” állást cserélte Győző bácsi a paksi kereskedelmi középiskola áruismeret-tanári állására. Paksra immár négyesben jöttek, hiszen közben megszületett „a kései ajándék”, Ildikó, az a bájos kislány, akit valósággal az iskola gyermekeként dédelgetett diák és tanár. Kovács Győző tanár úr, elévülhetetlen érdemeket szerzett a paksi középiskola megteremtésében és megszervezésében. 1952-től a paksi Közgazdasági Technikum igazgatója volt. Irányításával indult be az 1954-55-ös tanévben az első gimnáziumi osztály is. Húszesztendős igazgatói munkája során új épületbe „költöztette” a gimnáziumot, megszervezte a kertészeti és szőlészeti szakközépiskolai tagozatot és a konzervipari szakmunkásképző paksi kihelyezett tagozatát. Munkája során sok értetlenséggel, szakmai és politikai szűklátókörűséggel kellett megküzdenie. De ő győzte erővel és emberséggel. Noha munkája jutalma” többször volt a megaláztatás, mint az elismerés. Tanárként is arra törekedett, hogy a maximumot nyújtsa tanítványainak. Diáknemzedékek emlegetik csodálatos kémiaóráit. Több, mint egy évtizedig élvezte az érdemeivel közel sem arányos nyugdíjat. Nyugdíjasként is tevékeny ember maradt: hobbiját, a fafaragást immár a népművészet szintjén művelte. Kora előrehaladtával egyre ritkábban jelent meg iskolánk ünnepélyein. Zavarta, hogy a háborúban szerzett halláskárosodása tovább romlott. Néhány éve - felesége halála után - leánya családjával Velencére költözött, s most hamvai majd onnan indulnak a végső nyughelyre. Mi, a „tanítványai”: hajdani tanárok és diákok, most valamennyien emlékezünk példaértékű életére, s örökösként vállaljuk a harcát, amelyet az igaz emberségért folytatott. Emlékét életünk végéig őrizzük. Isten veled. Győző bácsi! Nyugodj békességben! GÁLOS, JÁNOS Különben nem panaszkodom«.
