Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-12-26 / 24. szám
* * * Helytörténet * * * Múzeum Pakson (?!) Szegény embert az ág is húzza, gazdagok pedig egyre kevesebben vannak - igaz ugyan, hogy azok egyre gazdagabbak. A két szék között pedig többek között a kultúra is a padlóra esik. Aki már azzal sem törődik, hogyan tudná leplezni gyomra hangos korgását embertársai előtt, attól nem kívánhatjuk, hogy szépirodalmat faljon, ha egy-két forintocska kerül a markába (habár, ki tudja, nem köszönt-e vissza majd a koldusdiákok és az ágrólszakadt vándorszínészek kora?). Aki pedig már azt sem tudja, hova tegye a millióit, rendkívül ritkán csap így a homlokára: „hát persze, alapítok egy könyvtárat!” (mert aki így tesz, az nem is olyan gazdag: köztudott, hogy a könyvtár nem „bombaüzlet”). Bah! Könyvtár! Múzeum! Ugyan kérem! Szinte hallom az unalomig elcsépelt könyvterjesztő jelszót: „a könyv tanít, nevel, szórakoztat”. És az a hőzöngős pedagógus miért kapja a fizetését a dolgozók verejtékes adógarasaiból? Ha pedig szórakozni vágy az a gyerek (mert nekem honnan lenne rá időm?), akkor ott a színes tévé, a video, minek vettem drága pénzért? No és a múzeum...? Valóban, mire is való a múzeum? Városi státusszimbólum? ínség esetén afféle tevepúp, amit mindig lehet fogyasztani? Jólétben luxus passzió a sznob értelmiség fontoskodási vágyát kielégítendő? Kényelmes állás egy pár mihaszna naplopó részére? Pártszócső? Unalom tengere kisiskolásoknak? Néhány országúti kavicsdarabból, szikkadt velőscsontból, rozsdás baltafokból, árokpartról gyűjtött csempe köcsögből, szúrágta deszkadarabból, molypillés sárga papírfecniből álló szemétdomb? Erre a sor kérdésre válaszul a múltat idézem. Hol volt - hol nem volt, volt egyszer Paks nagyközségben egy polgári fiúiskola. Ebben az iskolában jó pár olyan ifjú tanult, akik saját maguk, vagy ismerőseik garmadával találtak udvarukban erdőn-mezőn olyan tárgyakat, amelyek nem illettek bele koruk életébe, háztartásába - mások voltak. Régi csorba csuprocskák, egyszerű, de gyönyört keltőén egyéni - egyszóval szép - mészbetétes díszítéssel. Ócska, vastag patinával borított pénzdarabok, amelyeken itt-ott kilátszott egy-egy nagy ember nemes profilja, fején valami furcsa, szalagos diadém. Nagydarab fehér mészkőhenger, jókora ákombákom betűkkel körbeírva. Furcsa alakú cseréptégla valamiféle idegen pecsétjei. Ezeket a diákok - milyen izgalmas holmik! - mind összegyűjtötték, megmutatták tanáraiknak, akik titokzatos ábrázatot vágva mindenféle szögből alaposan megvizsgálva a tárgyakat, kijelentették, hogy azok több ezer évesek. Többezer év...! Hiszen száz év is rengeteg. A nagymama őriz egy sárgult képet a bibliájá-Raktározott néprajzi anyagok ban (amely maga is megvan már százéves) és valahányszor előveszi, megdicsőült szomorúsággal nézi, ugyanúgy, mint egy szakadt huszármentét, amely valaha a nagypapáé volt még negyvennyolcban... Lehet-e vajon egy bronzkori edény fölött így elmerengeni? Ezeket a diákokat segítette ebben néhány érdekes ember. Széllé Zsigmond, dunafóldvári királyi járásbíró egész biztosan gyerekkori álmokat követve megszállottan járta a határt és tekintélyes gyűjteményt hozott össze. Gyűjteményét a paksi polgári fiúiskolának ajándékozta, amely hálából és tiszteletből Széliéről nevezte el újdonsült múzeumát. Novák Sándor állatorvos és Zavaros János főjegyző hasonlóan a múlt kutatásának szentelték ráérő idejüket. Daróczy Zoltán, helyi földbirtokos ugyancsak szívügyének tartotta, hogy az Archeológiái Értesítőt tudassa a környékbeli legfrissebb régészeti leletekről. Szó ami szó, a múlt század vége Wosinsky Mór nevével fémjelzett tolnai régiségtudománya sokat ígérőén virágzott. A lengyeli rézkori telep után talán Paks és környéke vonzotta legjobban a múlt után érdeklődők figyelmét a kömlődi leletekkel, a bölcskei ásatásokkal, az imsósi erődítmény romjaival. Egyre több és látványosabb bizonyíték nyomán került köztudatba, hogy Paks és vidéke már ezer és ezer évvel ezelőtt is lakott volt. Őskori és ókori csúcskultúrák közösségei telepedtek itt le, birtokolták és ha kellett, kemény harcban védték a földet. Vajon nem érdemes-e kipróbálni, engedni, hogy az a furcsa érzés hatalmába kerítsen, amikor szemügyre vesszük a több ezer éve itt élt fazekas, kőfaragó keze munkáját, ujjlenyomatait? Elképzelni, hogy a lussoniumi (Dunakömlőd-Sánchegy) római erőd hogy nézhetett ki eredeti, 200x150x180 m-es pompájában falakkal, tornyokkal, parancsnoki épülettel, barakkokkal, fürdőkkel, tábori szentéllyel, gyakorlatozó katonákkal? Milyen érzés az, ha a házam alapját ásom és akkor derül ki, hogy oda már több mint másfél ezer éve építettek egy házat - biztosan az az ember is így méricskélte a helyet, eltervezte, hány helyiséget épít és melyikben fog lakni... A lussoniumi ásatások évei alatt - amelyről e lap olvasói részletes és szakszerű összefoglalást kaphattak három részben, az ásatás vezetőjének, Visy Zsoltnak a tollából, sőt különkiadvány is megjelent a Specimina Nova 1989-es számának képében - tengernyi efféle álmodozásra késztető anyag gyűlt össze. Ezeknek töredéke szerepel a Paksi Helytörténeti Gyűjtemény állandó kiállításán. Mondanom sem kell, hogy ebben a formában alig vonz látogatót. Él azonban a remény, hogy rég letűnt korok embereinek sokat hányódott értékes, vagy kevésbé értékes, de a mai ember számára kincseket érő tárgyai méltó helyre kerülhetnek: a régi rendőrség épületébe. S ha azt mondom, hogy ezt a házat az isten is múzeumnak teremtette, akkor azt is kell mondom, hogy a kömlődi Sánchegynél alkalmasabb helyet keresve sem találhatnánk egy tetemes idegenforgalmat vonzó nyári kulturális rendezvény, a lussoniumi játékok részére. Ezt a felhajtást már egyszer megélte Paks jó humorú népe, amikor néhány gladiátor feltette magában, hogy Lussoniumban ontják egymás vérét. Egy, Németországban már néhol hagyománnyá vált „Römermarsch”, kevés pénzt, de rengeteg szervezést, lelkesedést és érdeklődést igényel. E feltételek közül még nem tudom, melyik a legnehezebben megszerezhető. Egy kellőképpen színes, tartalmas, hagyományos „Lussoniumi napok” azonban egészen biztosan nem a költségvetési deficitet bővítenék. Ez mind a múzeum. Az az öreg biblia, amelyet időnként kinyitunk és előhalásszuk belőle a nagypapa képét. A múzeum - ha jól teljesíti a feladatát - egy egész település közös büszkesége kell, hogy legyen. Közös büszkeség - és közös lelkiismeret. Mérce, amellyel jelezzük, hogy azoknál az embereknél mi sem lehetünk hitványabbak. CSIZMADIA GÁBOR Városfejlesztés társadalmi összefogással A jövendő városi múzeum épületének helyreállításában jelentős szerepet vállalt a Paksi Állami Gazdaság. A vállalás körülményeiről és okairól kérdeztem Rákosi Gusztávot, a PÁG építészeti önelszámoló egység vezetőjét. R. G.:- A gazdaság, élén Pál József igazgatóval, igen aktívan bekapcsolódik a város életébe. Ebben természetesen az anyagi segítségnyújtás is benne van. Társadalmi munka címén sok mindent csinálunk a városban, gondolok itt az óvodák-iskolák nyári szünetbeni felújítására, a társadalmi munkás útépítésekre és egyéb fel nem sorolt munkákra. Az akkori tanácsi vezetés felkereste az igazgatót és kérte, hogy a lehetőségekhez mérten segítsük ennek a műemlékileg fontos épületnek a megmentését. A gazdaság vezetése is úgy ítéli meg, hogy ebben a városban sok építészeti érték van, és az óváros eredeti arculatának a helyreállításához sok régi épületet meg kell menteni. Ehhez a városnak nincs elég pénze, ezért csak összefogással, az itt lévő üzemek - vállalatok segítségével oldható meg ez a probléma. Ebben a munkában partner az ÁG.- Nevezett épületnél hogyan alakultak a költségek?- Mi a munkadíjat - 330 000 Ft - és a javításhoz szükséges gerendákat biztosítottuk, míg a tanács a cserepet és lécezetet biztosította, ami mellesleg 550 000 Ft volt. A műemléki előírások miatt Jugoszláviából hoztunk úgynevezett kikindai hódfarkú cserepet. 1988 őszén kezdtük a munkát és a zömét két hónap alatt elvégeztük.- Van-e a gazdaságnak ilyen szakbrigádja?- Van egy nagyon jól felkészült ácsbridágunk. Külön ki kell emelnem Braun Mihály brigádvezetőt, aki nagy szakmai gyakorlattal rendelkezik. Egyébként györkönyi lakos és például a pusztahencsei templom tetőszerkezetét is ő építette. (Folytatás all. oldalon.) PAKSI HÍRNÖK 10 1990. DECEMBER 26.
