Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-18 / 18. szám
Gondolatok egy temetés után... Fekete ruhába öltözött fiatalasszony sírással küszködve lépett be a lelkészi hivatal ajtaján. Egész lényén látszott, hogy ruhája nem divatból fekete, hanem valakit gyászol. Megszokott látvány ez e helyen, mert sokan az élet folyását örömével, gondjával elfogadják, de a végső búcsúszó elmondását mégis a lelkészre bízzák. Anyakönyv, gyászjelentés, néhány pillanat és írom az adatokat. Ki az elhunyt? - kérdezem. A féljem! Kezem remeg, szinte hinni nem akarok a fülemnek, visszakérdezem: a félje? Gyanítom, nem lehet idős. 39 éves volt! Beteg volt? Nem! Baleset? Nem, de nem is tudom mit mondjak? Egy egyszerű történetet mond el az asszony már sirva. Olyan természetesen egyszerű és szép volt minden. A 7 és 9 éves gyermekeinkkel fürödni mentünk át a Duna túlsó partjára. Jól éreztük magunkat, ott akartuk kipihenni a munka fáradtságát. Fürödtünk, napoztunk, mint ahogy több száz ember tette, mikor egy méhecske megcsípte a féljem ajkát, majd amikor néhány perc múlva rosszul lett, csónakba tettük, de útközben meghalt. El se tudom képzelni, hogy a két kicsi fiú, akik rajongásig szerették apjukat, hogyan fogják elfogadni, hogy nem jön haza többet. Nem sokkal később, amikor egyedül maradtam, gondolatok özöne zúdult rám, de most még csak kérdőjeleket hagytak maguk után. Egy méhcsípéstől meghalni? - Igen! Nem lehetett semmi segítség? Miért? Vagy csupán adminisztratív kérdés, hogy a túlsó part kihez tartozik? Nem lehetne ezen az oldalon még áldozatok árán is kialakítani olyan helyet a Duna partján, ahol biztonsággal lehet fürödni? Hétvégi vikkendhelyre áldozni, kempinget kialakítani, sátort verni kultúrált körülmények között? Miért nem állt rendelkezésre egy vöröskeresztes motorcsónak? Talán dacolva, versenyt futva az idővel áthozni a sérültet és orvos kezébe adni? Vagy ahol naponta több, mint ezer ember fürdik, pihen, nem lehetne-e egy buszmegálló nagyságú konténer kötszerekkel, legfontosabb gyógyszerekkel, gondolva a hasonló esetekre, szívbetegekre, súlyos cukrosokra stb., ebben nem vagyok szakember. Játszom a gondolattal, hogy miért nincs megszervezve az orvosi ügyelet, mai technikai civilizációnk idején egy CB-telefonnal? Nem igaz, hogy anyagi kérdés! Van-e nyoma annak, hogy a Köjál rendszeresen ellenőrzi, felügyeli a területet? Hogyan legyek nyugodt, mint apa, ha gyermekeim azzal a kéréssel fordulnak hozzám, hogy át akarnak menni fürdeni? Félünk az atomenergiától, a sugárzástól, és akkor egy méhecske emberéletet olt ki, kérdést kérdésre halmoz. Az eset megismétlődik, újból kezdődik a fütás, akkor az ember győzött! A bús harangszó temetésre hív. Az arcokon elviselhetetlen kín tükröződik. Már nem a miért a kérdés, hanem a hogyan tovább? A részvét, az együttérzés súlyos légkörében hangzik a búcsúszó. A gyülekezet megindul a temetőn keresztül, hogy az umatartó előtt végső búcsút vegyen kegyelettel az elhunyttól. A szertartásnak vége. Még egyszer odamennek sokan a gyászoló családhoz részvétet nyilvánítani, aztán ki-ki a félbehagyott dolga után. A család is még egyszer végigtekint a sok koszorún, majd elindul haza, mert otthon a gyermekek, az élet pedig megy tovább kíméletlenül. Koszorúk szalagjait lengeti a szél, s e megható csendben a virágok fölött csupán az urna maradt és egy névtábla: Kenesei Zoltán, élt 39 évet. KÖVÁRY LÁSZLÓ Hétköznapok Hűvös a hajnal még madárdallal nem szól a kertünk Reggeli vágyak valóra válnak ha megtalálnak Délelőtt munka sorsunk robotja lüktet agyunkba Délben az asztal pár gyors falattal most nem marasztal Telnek a percek múltat temetnek jövőbe mennek Langyos az este kóbor szelecske kacsint szemembe Lángol az éjjel karodba vész el száz öleléssel Hogyha elalszom őrződ az álmom fényem, világom L. NÉMETH ERZSÉBET A Jillin kenyér Nem volt reklámja az Anna utcában megnyíló Jilling János sütödéjének. Nem kellett dobra vemi sem. mégis már sokan tudják, hogy itt sül az illatos, napok múlva is finom házi kenyér.- Feleslegesnek tartottam a reklámozást, a jó kenyérnek nem kell cégér - mondta teljes egyszerűséggel Jilling János; akinek eredeti szakmája pék. Feleségével közösen vágtak bele a vállalkozásba. - Nehéz volt az indulás, de elindultunk. Bár, ha ezt előre tudom, hogy így segítik a vállalkozókat, ötször meggondoltam volna.- Csalódottnak látom, ennyire sok sérelem és nehézség érte?- Nagyon nagy volt a befektetés, az idegeskedés, pedig óriási kedvvel indultam neki. A végére már úgy voltam vele, ha veszik a kocsi, vesszen a ló is.- Talán az újrakezdési kölcsönre gondol?- Keserű szájízem maradt, mert nemhogy segítségre nem számíthattam sehonnan, hanem még az OTP háromszoros biztosítékot kért a kölcsön folyósítására. Kérdezem én, milyen segítség és támogatás az, amikor fedezetként nem elég a kezességvállalás, akkor még az amúgyis kevés kölcsön 10%-át levonja biztosításnak a Garancia Biztosító.- Ön ezt nem tudta?- Már a közepében voltunk a munkának, akkor derültek ki a feltételek. Tulajdonképpen kényszerhelyzetbe kerültem, nem volt más választásom.- Mennyi kenyér sül egy nap?- 250 kg a napi termelésünk, de ennél többet szeretnék majd sütni.- Hány órát dolgoznak naponta?- Hajnal 3 órakor kelünk. 10-12 órát dolgozunk. Az értékesítés is helyben történik. Délelőtt 12-ig vagyunk nyitva, délután pedig 17-19 óráig. Jilling János példája csodálatra méltó, mert a sok nehézség ellenére nem adta fel. Magam is ettem a kenyérből és csak dicsérni tudom. KISS GÁBORNÉ „Legszívesebben kiirtanám az összes akácfát. Semmi szükség nincs rájuk. Tönkreteszik az altalajt, és hovatovább buijánzásuk is megállíthatatlan." No fene! ilyet sem hallottam még természetvédő, amatőr botanikus szájából. Bár nem meglepő, hiszen lassan hozzáedződünk ahhoz, hogy emberek véleményt nyilvánítsanak függetlenül attól, menynyire is kompetensek az adott témában. Ami nem is lenne baj, csakhogy manapság a dolgok lesarkítása a jellemző. Nem óhajtok vitába szállni az illetővel, s hozzáteszem, természetvédő sem vagyok. Persze ez így nem igaz! Mert igenis zavar a derékban kettétört facsemete látványa. S bosszant az is, ha unatkozó gyerekek tüzet gyújtanak évtizedes füzek, platánok törzsében. Azt sem tudom, hogy mennyire talajzsaroló az akác, s mennyire vonja el az életteret más, „hasznosabb” növények elöl. Csak azt, hogy Magyarországon az egyik legelterjedtebb fafajta, és kiváló homokmegkötési képessége miatt szórványosan betelepítették vele az egész Alföldet. Az egyetlen fafájta, melynek virágából a legtöbb és legjobb minőségű méz készül. Hogy ezenkívül az iparban van-e tapasztalhatóan gyakorlati haszna, az egyszerűen nem érdekel. Mert nem érdekelhet! S mert ezzel az erővel ki lehetne irtani a búzatáblák szélén bókoló pipacsokat, szarkalábakat, vagy az átkos vadkendert és vaddohányt, az ecetfákat és a többi rendetlen, össze-vissza nőtt vadnövényt. Az összes „haszontalant”, amely az ökológiai egyensúlyt tartja fenn. Különben büszke lehet önmagára az ismerősöm, hiszen óhaja teljesülni fog. Cseresznyésben pusztul az akác aktív közreműködése nélkül is. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA PAKSI HÍRNÖK 10 1990. SZEPTEMBER 18.
