Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-24 / 14. szám
Családi sarok Miért nincs a papírzacskónak ára? A lakótelepi Délkerben történt. Két úriember banánt és narancsot vásárolt, amelyet az eladónő papírzacskóban mért le, annak rendje, módja szerint. Ekkor kezdődött kereskedő és vásárló között a kapcsolat. Az úr megjegyezte, hogy a zacskó 2 dkg és annak értéke banán-és narancsáron kerül az ő zsebéből a pénztárba. Hosszas magyarázatba fogott, s megtudtuk, hogy az összes csomagolandó áru papírzacskója árucikkáron kerül eladásra. Sőt az sem mindegy, hogy két darab vagy tíz darab banánt, narancsot, egyéb zöldséget vásárolunk. Az eladónő mosolyogva felajánlotta, hogy saját zsebéből kifizeti a zacskót. Bizonyára elege lett a kukacoskodónak tűnő vásárlóból. Azon gondolkodtam, hogy ez az apróságnak vélhető dolog vajon kinek hajt hasznot? A kereskedő magyarázkodni kénytelen, a vásárló becsapva érzi magát. Egy kis számítás után arra a következtetésre jutottam, hogy magának a kereskedelemnek van haszna az ilyen homályosnak mondható intézkedésekből. Igaz, ősi üzleti törvény, hogy az egyik fél mindig jobban jár, de legalább arra kellene figyelni, hogy tisztának lássák. Bevallom azonban, hogy én magam sem gondoltam bele ilyen mélységig a papírzacskó árába. Vajon miért nem lehet a zacskónak önálló, saját jogú ára, amit aztán lehet változtatni? A városi tanács illetékes osztályán megkérdeztem. A kedves olvasó és sok vásárlótársam talán felfedezni vél valamiféle logikát a 15/1968. BKM rendeletben, miszerint az ún. habtálcás (előrecsomagolt) csomagolóanyagnak van kalkulált ára, a papírzacskó viszont valóban az áruba méretik. Szegény papírzacskó súlya nem valószínű, hogy változott 1968 óta, az árak viszont igen. Jogszabályaink is több tonna súlyra nőttek, de úgy látszik, a zacskóra nem gondolt senki. Vagy nem véletlen? Az árva papírzacskó nem zárkózhat fel sem a nagyvonalú habtálcához, neki ára van, sem az ingyenes péki áruk zacskójához. Úgy tűnik, ő a különc és az ügye bonyolultabb. Egyébként is a szemétbe kerül. KISS GÁBORNÉ Kamaszkor Gyerekből felnőtté válni nem egyszerűen biológiai kérdés, de sok esetben nem is életkorhoz kötött. Küzd elsősorban a még gyerek, de még nem felnőtt ember önmagával. Mindent ki szeretne próbálni. Igen ám, de arról megfeledkezik az önelégült kamasz, hogy az ábécét és az egyszeregyet az első osztályban tanítják. Ehelyett rögtön egyenletet akar megoldani egyszeregy tudása nélkül. Arról nem is beszélve, hogy a két oldal rendezése hozzáértést követel, mert különben rossz lesz a végeredmény. Hogyan is lenne jó? Ha lemásolunk valamit, annak sokkal nagyobb a hibalehetősége, mintha lépésről lépésre tudatunkba véssük az alapokat. A felnőttség elérésének útja a sok-sok csalódás, öröm, bánat váltakozása. Szándékosan nem a tapasztalat fogalmát használtam, mert ez az egyik felnőtt tulajdonság, aminek kiejtésétől borsózik a kamasz háta. Miért? Egyszerű! Neki még nincs. Nagy teher hárul a szülőkre. A sok, furcsának tűnő cselekedetek előtt gyakran állnak tanácstalanul apák, anyák. Egyrészt el kell fogadni, hogy a csemeték megkezdik bontogatni szárnyaikat. Másrészt olyan feladatok elé állítja őket a nehéz időszak, ami a döntést befolyásolja. Elengedjük, ne engedjük? Mi lesz, ha éri valami? Ez máris olyannyira befolyásolja szülői döntésünket, hogy megfeledkezünk még arról is, hogy mi is voltunk kamaszok. A saját emlékeket felidézve talán még nagyobb az aggódás. Mi már átéltük, csalódtunk, neki legyen jobb. Őt meg kell kímélni a hasonló hibák elkövetésétől, de még a lehetőségétől is. No, de ott a kíváncsiság, ami hatalmába kerítette kamaszunkat és nem átall hazudni sem, hogy felderíthesse az érdekesnek tűnő, tilos dolgokat. Eleinte még uralja a félelem a kamaszt, és betartja a szülei által szabott határvonalakat. A gyanútlan szülő örül, milyen jó és szófogadó a gyerek. Pedig a kamaszban már ott a kitörési vágy, az önállósodás igénye. Amúgy sem érti anyu féltő aggódását, apu túlzott szigorát. Miért kell hazamenni este nyolc-kilenc órakor, hiszen akkor legjobb a hangulat. Érzékenységét az is nagyon sérti, hogy nem tartják képesnek önálló döntésre a bizalmatlan szülők. Könnyű nekik, már túl vannak mindenen. Aztán megindul a képzelőerő és fantázia, ami határtalan a sérülékeny kamaszban. Igen, ő hazudni is tud, önépítés, önmegvalósítás céljából, és csillapítani kell a hatalmas információigényt is. Ha jól sül el a füllentés, meg is nyugtatja magát: megérte! Előfordul, hogy kiderülnek a turpisságok. Ilyenkor a „csupa jó szándék szülők” csalódottak, de leginkább dühösek. Egy csapásra hálátlan, büdös kölyökké fejlődnek vissza a számybontogatók. Azért csak lassan „gyerekek”. Nem maradtok le semmiről. Ez nem egy induló vonat, amire még jegyet is kell váltani. Az életre születésük pillanatában megkaptuk a zöld jelet és érvényes visszavonásig. De az nem mindegy, hogyan ébredünk reggelente. Keserű szájízzel vagy mosolyogva. Szóval az egyszeregyhez és az ábécéhez is idő kellett. Nekünk szülőknek pedig még több figyelemmel, megértéssel kellene lennünk kamaszainkkal. Lehet, hogy mégsem tudjuk megvédeni csemetéinket a felnőttkortól? Mi már tudjuk, hogy nem is olyan szép a felnőtt élet, mint akkor, kamaszkorban hittük. KISS GÁBORNÉ Tapasztaltam í. így jár az az ember, aki a legnagyobb melegben is dzsekiben jár. Mármint, hogy elveszíti. Előbb a kabátját, azután pedig a fejét. Mert ugyan kinek is kell ma 1990júniusában egy táskáról leesett, agyonmosott, kopott ujjú dzseki. De a tapasztalat ékesen bizonyítja az ellenkezőjét. Ennyire szegények lennénk? Bizonyára: hiszen egyre inkább fogyatkozunk javainkban és morális viselkedésünkben. Mégis úgy gondolom, van egy határ, ahol az ember megálljt parancsol önmagának. És nem viselkedik orcapirítóan és kisstílűén. És aki mégis? Az később - mert eljön az az idő - vessen számot lelkiismeretével; ha egyáltalán van neki. Mindezt mondom elvesztett kabátom ürügyén. S ez pedig történt június 27-én, délután tizenhat óra negyvenkor. Van aki látta és elvitte. Tulajdonképpen szegényebb nem lettem, inkább gazdagabb. Egy tapasztalattal. 2. „X. Y. keres, és az a...” Bevezetőnek ennyi is elég volt. Nem mintha meglepődtem volna. Manapság nem szokás nevén nevezni a dolgokat. Pláne az embereket! Pedig mindenkinek van tisztességes neve. És joga is arra, hogy anyakönyvezett nevén szóütsák. Nem becenéven, nem lekicsinylőén, hanem úgy, ahogy a legelemibb tisztesség is megkívánja. Lehet szeretni és lehet nem szeretni embereket. A lényegen mit sem változtat, hiszen névvel születünk és élünk. És névvel is halunk meg. Egyszóval van nevünk és a jövőben is lesz. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA 1990. JULIUS 24. 11 PAKSI HÍRNÖK
