Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-06-12 / 11. szám
70 évvel ezelőtt, 1920, június 4-én a versailles-i Kis-Trianunpalotában aláírják az 1. világháborút lezáró békeszerződést. Mit jelent(ett) számunkra ez a diktátum? Ennek illusztrálására a Pesti Hírlap 50 éves fennállása alkalmából készült liizet anyagát hívják segítségül. „Magyar kisebbségek a Kárpátmedencében” A trianoni békeszerződés óta eltelt pár esztendő. Hogy ez a nagyhatalmak által létrehozott és erőszakosan megvalósított országszétszabdalás mennyire igazságtalan, azt talán ma érezzük a legjobban. Közép-Európa a „csöndes” forradalmak korát éli. S amiről jópár éve tiltott dolog volt beszélni, az 1990-re köznapi gondolkodásunk javát képezi. Nacionalista! S ez csak a legenyhébb jelző volt modern inkvizitoraink, szellemünket-testünket sárba döntő hamis prédikátoraink szájából. Nem illett és nem is szabadott másról gondolkodni, azonban teljesen kiirtani lelkűnkből, kitépni vadvirág-gyökereit: nem tudták! Kisvárosunk eldugott kocsmáiban réges-régen, amikor még tombolt az egyszínpárti diktatúra, megfáradt szemű parasztemberek dúdolták a székely himnuszt, az ősi, egyszerű emberek hitvallását. És az ének fölerősödött. Napjainkra egyre messzebb szóló, egyre tisztultabb lett hangja. És nem csupán a vizektől és hegyektől határolt hazányi ég alatt, hanem kijjebb is! A Fogarasokban, a kárpátaljai dombok alatt, a Bácska szőlőnevelő talaján, a Felvidéken és a magyarok lakta, alig megyényi Burgenlandban. Ám ez az ének gyötrelmes és reményteljes is egyaránt, hiszen a falak leomlóban vannak, ám ugyanakkor az Trianon kegyetlensége alkalmazva más országokra. Ezen tíz oldalon hat térképet talál az olvasó. A térképek célja, hogy bemutassuk, milyen képtelenség sülne ki abból, ha a trianoni szerződés könyörtelen szigorával szétosztanák a szomszédok között az illető országok háromnegyedét. A külföldre szánt példányokban mindig csak egy-egy ilyen térképet közöltünk, aszerint, hogy azt a példányt melyik országba szántuk. A térképeken a beárnyékolt terület az elszakított, a vastag fekete vonal által határolt terület pedig a meghagyott részt jelenti. Magyarbirodalom Franciaország Belenyugodhatnának ebbe a szörnyű megcsonkításba a világ nagy nemzetei ? Nem az lenne az ő jelszavuk is. ami a megcsonkított Magyarországé: Nem, nem, soha! évtizedes beidegződések elől sem lehet kitérni. Magunk megszabta konvenciók gyűrűjét kell széttörni: és azonnal! Hogy az a magyar, aki az anyaország földjére lép, ne idegenként lélegezze be levegőjét. Panaszszó innen is, onnan is. A fájdalmas kiáltások mostanság úgy röpennek fejünk fölött, mint villámos cikkanással a fecskék. Megérintenek bennünket, aztán nyoma sem maradtan a mélybe zuhannak. „Nem tudtuk hazává szeretni ezt az országot” vallotta Bállá D. Károly kárpátaljai költő, amikor a magyar kisebbségi helyzetről referátumot tartott. Nem tudtuk.” Közel éreztük a tengert, mert ebben a mondatban, olyan mély fájdalom volt, amit csak az az ember érezhet, aki születésétől fogva egészen a haláláig a legelemibb jogaiban is elnyomatott. És nem csak a malenkij robot görnyeszti a vállat, hanem a tudat is, hogy szülőföldemen „háziföldönfutóvá” lettem. A magyar szó szeretete stigma, valamiféle barbár megnyilvánulás. Ha a kisebbségben csak egy többségi is van, akkor a többségi nyelv használata kötelező a kisebbség számára. De vajon boldogulhat-e a nyelve hagyott? Április rügyfakasztó napjaiban Marosvásárhely főterén százhúszezer magyar kiáltott föl Istennek, hogy itt maradunk! És ez rendjén is van, hiszen ennél nagyobb szétszórattatásban lehet-e élni, az integrálódás veszélye nélkül. És mi lesz akkor, ha mindenki elmegy otthagyva temetőjét, maga ültette fűzfáját és lapos kavicsait. És ha a kiállított halotti bizonyítvány sokszorosa lesz a keresztelő leveleknek. Vajon akkor mi lesz? László-Kovács Gyula 1990. JUNIUS 12. 11 PAKSI HÍRNÖK
