Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1990-06-12 / 11. szám

Családi sarok Cinkos hadüzenet A parkon átmentem, amikor az egyik pádon megpillantottam egy fiatal párt. A lány a fiú ölében ült. Szerelmesek - gon­doltam először. Ám kíváncsiságom na­gyobb volt, mint az első, kedves benyo­másom. A fiú keze a lány félig felhúzott blúza alatt keresett örömet. A lány hagy­ta. A világos nappal nem takarta el őket. Nem háborodtam fel, csak azon tűnőd­tem, vajon ez magánügy-e, vagy rám is tartozik? Ekkor három kislány a padot eltakaró bokrok közé lopakodott. Halkan suttog­tak, majd a legbátrabb odakiabált az ölel­kezésbe feledt párnak. Hadüzenet! Elő­ször nem értettem. Aztán figyelni kezd­tem a játékot. A három gyerek valami ok­ból nem tűrte a nap fényében fürdőző, magukról megfeledkező párt. Csintalan­­ságuk tetszett. Beleszóltak valamibe, ami­ről úgy gondolták, jogos. Aztán elszalad­tak. Bátorságuk ennyire futotta. Már azt gondoltam, ezzel vége a dolognak, de a kislányok nem érték be ennyivel. Újra ki­hívták „párbajra” a párt. A fiú felállt, a lány álmosan nyújtózkodott. Na elég, tűnjetek el! - mondta morcos hangon a fiú, akinek láthatóan nem tet­szett, hogy megzavarták. Szerelmesek! - kiabált a három kislány és újra elszaladtak. Messziről néztek vissza, hogy mit sikerült elérni. Olyan vagy, mint egy csontváz! Nem is, hanem, mint egy giliszta! - hallot­tam a kis cinkosok hagját. Ezt már nem tudta elviselni a valóban vékonydongájú fiatalember. Megpróbálta elkapni őket, de a kislányok ravaszabbak voltak. Az egyik a sarokra állt, a másik ket­tő messzebb tőle. A fiú lopakodva került a hátuk mögé, de ekkor az ügyeletes őr meglátta és figyelmeztette a két kis havert. Nevetve futottak össze. Ekkor a padnál álldogáló lány odasétált a fiúhoz. Meg­őrültél? Összeállsz kis taknyosokkal? - kérdezte sértődötten és elment. A fiú ek­kor már elveszítette „felnőttségét” és visz­­szakiabált a gyerekeknek. Anyátok, az a giliszta! Elmosolyodtam. Lám sikerült a három kis imposztomak a célja. Addig provokáltak, amíg szétrebbentették a lát­ványos párt. Megoldották egyszerűen, já­tékos őszinteséggel a dolgot. Kiűzték, ami számukra nem illett a képbe. Most már semmi nem zavarta a park nyugalmát. A kis harcosok elégedetten játszottak tovább. Kiss Gáborné Megtörtént Egy idős ember elesett az utcán. Táská­­ja mellette hevert. Ruhája porosán teke­­redett összegörnyedt testére. Akadtak, akik szánakozva néztek rá, voltak, akik megjegyezték: nem kellene ennyit inni. Aztán mások felháborodva fordultak el, mondván: nem szégyellj magát ilyen idős létére részegen hentereg. Egyetlen árgus szem sem kerülte el a földön fekvő em­bert. Elkerülte viszont egy segítő kéz. Senki nem lépett oda, hogy meggyőződ­jön róla, mi történt, Tisztesség és segítség­­nyújtás. A két fogalom hasonló egymás­hoz. Hogy melyik, kiben, hol kezdődik? Erkölcseink és normáink előítéleteket húznak ránk, de kellene lennie egy olyan határnak, ami elválasztja az ítélkezést a segítségnyújtástól. Én úgy vélem, ítélkez­ni és segíteni két külön dolog. Milyen erő­sek és bátrak vagyunk, ha másokat kell elí­télni, sok esetben meg sem kérdezve a miérteket, okokat. Sajnálkozni is tudunk, általában utó­lag. Olykor még szemünk is könnybelá­­bad, ha hallunk egy ismerős szerencsétlen sorsáról, betegségéről. Nagy virágcsokor­ral, vagy egy kis szíverősítővel vonulunk látogatni. De vajon mit nyugtatunk? Úgy gondolom a saját lelkiismeretünket, ha ugyan nem késő, és nem egy hant előtt kell megállnunk. Ekkor következik az il­lendőség és a látszat. Részvétteljesen ál­lunk a szomorú kép előtt, de a kíváncsiság rabságában már azt figyeljük, ki hogyan sír. Nemegyszer hallottam a temetőből ki­jövet ilyen mondatfoszlányokat: Láttad? Egy könnyet sem ejtett, pedig ő örökölt mindent. Egy dolgon azonban eltűnődtem, mi­közben a mentőre vártam. Ha velünk tör­ténik valami, ha a mi fejünk kerül a földre? Akkor mit érzünk, mit gondolunk, ha csak a mellettünk elsiető lábakat látjuk, me­lyek felháborodott hangú embereket visz­nek? Azt hiszem, csak a remény marad, hogy talán megáll mellettünk valaki, s az a két láb valóban segíteni akaró, igaz em­bert hordoz. Később megtudtam, hogy az idős em­ber, infarktusban meghalt. Talán, ha vala­ki - ítélkezés helyett - korábban odalép, ha próbál segíteni... Talán. (Kedd) TV1 Esti tévéműsor, együtt a család. Beszélgetünk csendben, várjuk a Klinikát.- Kedves nézőink! - bemondóníi tesz-vesz. Ma esti műsorunk a következő lesz. Választási műsor: Tíz percben öt párt szól Kire szavaz majd ön? Gondolja meg százszor! Minden jogi és sok egyéb felelősség A pártot terheli. így szól az egyezség. Kívülről fújom, ki hitelesítette- Mikor lesz már vége? Azt a szedtevette! így szól apa. Anya lassan már elalszik. BAJOR PETER Végre új zene szól: REKLÁM következik. //. sz. Általános Iskola Emlékezzünk a régiekről A paksi volt polgári fiúiskola Le­nin utcai, műemlék épületének elő­csarnokát, két márványtábla ékesí­ti. Az egyiken ez olvasható. EBBEN AZ ÉPÜLETBEN ÉLT, NEVELT ÉS ALKOTOTT 40 ÉVEN Á TGÜNSZ GÁBOR ÁLLAMI POL­GÁRI FIÚISKOLÁI TANÁR, AKIT 1944 TAVASZÁN, EMBERTELEN PRIBÉKEK ELHURCOLTAK NAGY CSALÁDJA, VOLT TANÍT­VÁNYAI KÖRÉBŐL. SOROZATOS MEGALÁZTATÁS ÉS MÁRTÍRHA­LÁL JUTOTT ÍGY OSZTÁLYRÉ­SZÉÜL. ÖRÖK MEMENTÓUL EMELTÉK 1948. PÜNKÖSDJÉN HÁLÁS TANÍTVÁNYAI. Günsz Gábor 1895. november 13- án áthelyezéssel került Paksra, a nagyszöllősi Állami Polgári Fiúisko­lából. Megérdemelt nyugdíját 40 évi szolgálat után 1935. június 30-ától élvezte. Szinte az egész községet is­merte, Paks utcáin nem akadt aki öt ne köszöntötte volna. Műveltsége szé­les körű, a számtant, a mértani, ter­mészetrajzot egyforma mélységgel ta­nította. Az ünnepélyek közszeretet­nek örvendő lángoló szónoka, Paks kulturális életének kimagasló és nép­szerű reprezentánsa, a megbékélés, a szeretet, a tisztelet és hűség apostola. Tagja a Paksi Kaszinónak, a Keres­kedelmi Csarnoknak, a Természettu­dományi Társulatnak. A többterme­lés előmozdítására bevezette a csont­­gyűjtést, a selyemhernyó-tenyésztést, bélyeggyűjtst. Az így befolyt pénzből év végijutalomkönyveket vásároltak. Ezek annak a hosszú munkában el­töltött időnek utólag megállapítható, elévülhetetlen érdemei, amelyet isko­lánknál, 40 éven keresztül letöltött. Mélyen megrázó búcsúja is. Senkit sem akart provokálni, amikor eluta­sította volt diákjainak az elrejtésére tett célzásait. Önként vállalta az in­ternálás és a vele járó halál rémü­letét. Az volt akkor is, amilyennek ismertük, magát a diákjaiért, a közösségért feláldozó és felemésztő „Gabi bácsi”. Ütünk innen az emeletes banképü­let tövében álló gyógyszertárhoz ve­zet. Ebben 1944-ben Krémer Szilárd patikushoz nem gyógyszerészként csöngettek be, hanem őt magát köve­telték. Csak annyi ideje volt, hogy a gyorsan ölő mérget feleségével együtt beszedje. így lettek a fasizmusnak el­ső paksi mártírjai. A Kossuth Lajos és a Kereszt utca közötti zsidó üzletházak ma is több­nyire azok. De zsinagógájukból köz­ben városi könyvtár, az iskolából napközi, a fürdőből piactér, az aggok házából magánlakás lett. Egyedül te­metőjük szimbolizálja néhai ittlé­tüket. Furcsa, szorongó megilletődöttség fogja el a halandót, ha belép kapu­ján. Elárvultság, gondozatlanság kí­séri a látogatót mindenütt. De végre akad egy sír, melyen ott sorakoznak a kavicsok, melyeket látogatók tesz­nek rá a sírhalomra. A sírkövön a fel­irat: - Auschwitzba elhurcolt mártír­jaink emlékére. Engel Gézáné 78, Enge! Árpád 53, Enget Dezső 53, neje 47, leánya Ilona 24, Goldstein Imre 54, neje 46, leánya Pannika 16, Engel Józsefné 34, fiai Géza 9, Ferike 8, Somfeld Jenő 45, Weisz Rudolf 42 évet élt. Tizenhármán egyetlen családból. Másik sírkő: A fasiszta brigantik ál­tal elhurcolt, Auschwitzban mártír­halált halt hozzátartozók: Weisz Józsefné, gyermekeik Marika és Klá­ra, Weisz Sándor és neje, gyermekeik Robika, Zsuzsika, Weisz Gyuláné, gyermekei Gyurika, Bandika, Neumann Jakab és neje, gyermekeik László és Tibi emlékére. 16 egy másik családból. És a harmadik sir: Ausch­witzban mártírhalált halt dr. Stern Miksáné, született Müller Sarolta, a jó gyermek, a hü hitves, a szerető test­vér, a nemes emberbarát, a „Paksi Nőegylet ”elnöknőjénekfelejthetetlen emlékére. (5630-5704) 1870-1944. Róluk tudunk, jelképes sírjaik alapján. De hamvaik több száz tár­sukéval együtt örökre elenyésztek. Azaz mégsem?! Hitsorsos mártírtársunk, Günsz Gábor mélyenszántó gondolata sze­rint nem: „Kit nagyon szerettünk, ha elhagy­ja a földi életet, akkor a mi legszebb kívánságunk: isteni örök világosság legyen jutalmuk”. Ezt valljuk négy évtized múltán mi is, ma különösen, amikor a zsidó sí­rok meggyalázása világszerte köz­megbotránkozást és felháborodást keltett. Gondozzuk sírjaikat féltett szere­tettel abban a tudatban, hogy nincs nagyobb gonosztett, mint a kegyeleti tárgyak meggyalázása. A „halottról jót, vagy semmit”, figyelmeztet a magyar közmondás! Ébredjen tuda­tára mindenki, nem a török hódolt­ságban élünk, hanem a technika és tudomány csúcsát jelentő XX. században. Még a „sötét középkor­ban ” is, magára kötelezőnek érezte a halottak iránti kegyeletet és tiszte­letet, a halandó. DR. NÉMETH IMRE PAKSI HÍRNÖK 12 1990. JÚNIUS 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents