Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

Újabb gyermekkori emlékek

mikor a távirat-kézbesítő jött, és átadott néki egy táviratot. Amikor elolvasta, csak nézte a betűket és folyton mondta, hogy

— Az nem lehet, az nem lehet. — Ezeket a szavakat mormolva ment oda anyámhoz, adta át a táviratot néki, és ment hátra, a vincellérházba. A táviratban az állott: „Fia meghalt, temetése szerdán délután két órakor. Fegyházigazgató.”

Amikor anyám a távirattal hátrament, ott találta az asztal mellett ülve, sírás nélkül, tétova szemekkel, és akkor is csak azt mormolta:

— Az nem lehet, az nem lehet.

Azt mondta anyám, hogy soha nem hitte volna, hogy ez a durva ember ilyen mélyen tud érezni, azt mondta, sohasem tudja elfelejteni azt a jelenetet, mikor a József a kapára könyökölve nézte a táviratot és folyton mondogatta, hogy „az nem lehet, az nem lehet”.

Erős, nyakas ember volt ez az Imre József. Én is megjártam vele, mint felnőtt ember. Amikor tőlünk394 elment, az Öreghegyen vett egy telket és kis házat, ott volt neki szántóföldje is, meg egy kis szőlleje is. Itt éldegélt a Jusztinjával, és mivel az ő telkén volt az úgynevezett „keresztfa”, egy hatalmas nagy szilfa, amelyik igen messziről látszott, mert a hegy gerincén volt, és minden oldalról keresztnek nézett ki. Azért ez rendes kirándulóhely is volt, mert elég távol volt, és amellett onnan gyönyörű kilátás volt a Balatonra, és az egész környékre. Ebből kifolyólag azután az Imre Józsefékkel az érintkezésünk az ilyen kirándulások révén később is fentállott, minket mindig nagy szeretettel fogadtak, és szegénységükhöz mérten mindig megkínáltak valamivel.

Már befutott ember voltam, mikor egyszer beállított hozzánk Imre József tanácsot kérni. Nagyon megörültem az öregnek, mikor nagy csizmáiban megjelent nálunk. Én szívesen láttam, megvendégeltem, adtam néki enni és inni, azután igen értelmesen előadta, hogy a múlt évben

39-* A kéziratban: Tőlünk amikor, javítottuk.

♦ 203 ♦