Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK tűk a német nyelv természetét, mely szerint ő nem azt mondja: nekem van, hanem ezt: én bírok, ich habe, vagy a folyamatos múltban: ich halte, nekem volt. De még ezeket nem emésztettük meg. Nem gyakoroltuk még eléggé. Új dolgok voltak. Ezért aztán sokan zavarba jöttek: nem tudtak a „volt egy macskám''-mai mit csinálni, nem tették ki a „ravasz voltához a névmást, vagy ha kitették, nem a nőnemét, a „sie”-t tették ki, pedig ezt kellett volna kitenni, miután a „die Katze” nőnemű. Ha németről fordíthattuk volna magyarra, könnyebb lett volna. De így aránylag sok lett a gyenge vagy rossz dolgozat. Na, hiszen! Feldühítette ez az eset Antal Gézát. Ezután más lett hozzánk. Szigorú. Mosolygott ő eztán is, de a torkát is köszörülte, ami halálos rémületbe ejtett bennünket. A munkarend ez volt: föladott egy megmagyarázott nyelvtani szabályt, hozzá egy német szöveget fordítani, amihez a szavakat is ki kellett írni, ezt hívták szószedetnek. A szavakat pedig meg kellett tanulni. Aki a szavakat nem tudta, attól mást nem is kérdezett, megszidta és elkergette. Három fiút szokott kihívni. Mindháromtól kérdezett szavakat. Ha szavak tudták, éspedig nem hebegve, ötölve-hatolva, hanem biztosan és szépen, akkor nyert ügyünk volt, a nagytiszteletű úr kedves lett és az egész osztályon jó hangulat lett uralkodóvá. A fordítás és a nyelvtan már a kedvesség jegyében ment végbe. De ha szószedetük nem volt és a szavakat sem tudták, akkor a hanyagság és vakmerőség látása iszonyúan felháborította őt, jól elnáspángolta, kiporolta és elkergette őket. Óra végén azt mondjuk nekik: na, ti szerencsések vagytok, mert ti egy darabig most már biztosan nem feleltek. Ők maguk is így vélekedtek, mert hiszen ők már egymásután kétszer is „feleltek”, hát harmadszor csak nem hívják ki megint őket!... Elérkezett a következő német óra. Bejönt Antal Géza. Körülnéz. Előveszi a noteszt. Nézi, nézi. Aztán kihívja ugyanazt a három fiút. Ijedt szisszenés vonul végig az osztályon, mert tudtuk, hogy nem tudnak semmit. A kihívott fiúkkal forog a világ. Alig tudnak helyükről fölkelni. Arra gondolnak, hogy talán, ha ülve maradnak, sikerül nekik elsüllyedni. Végre nagy nehezen, a pad asztalába fogódva, fölállnak, és remegve kitámolyognak a katedra elé, semmit sem víve magukkal.- Mutassátok a szószedeteteket - szól nekik Antal Géza.- Nagytiszteletű úr kérem, nincs szószedetem - feleli mindhárom, a tettenért fiú bűntudatától szepegve. A nagytisztelet úr azért kérdez néhány szót mindegyiktől. De egyik se tudott egy szót sem. Erre a nagytiszteletű úr balkézzel mindegyiknek lekent egy pofont, de olyant, hogy azt nem is lehet elfelejteni.
