Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR Valami operettben hallottam még diákkoromban ezt a rossz rigmust: „Vannak percek az életben, mit feledni nem lehet.” Hát ez a perc az egész III. osztály számára ilyen volt. Sohasem lehetett elfelejteni. Ettől fogva a három fiú minden órára elkészült a németből. Mi az, hogy elkészült? Szószedete mindig pontos volt, a szavakat, a fordítást, a nyelvtant mindig tudta. Mindig készült a kihívásra, rettenetes szurkok között mondva óra előtt a leckét. De a nagytiszteletű úr csak nem hívta ki őket. Ok pedig mindig jobban és jobban igyekeztek. Ha még csak ők igyekeztek volna! De az egész osztály! Még álmunkban is mindig a németet mondtuk. Én még azt is megálmodtam, hogy ha a német szövegben valahol egy szót nem tudtam. Mikor fölébredtem, mindjárt rákerestem a szótárban. Egy szó hibával se mentem volna el az iskolába soha. Mi lett ebből? Az, hogy Antal Gézánál a III. és IV. osztályban kisujjunkban volt az egész német nyelvtan, és akkora szókincsre tettünk szert, hogy megéltünk vele az érettségi vizsgáig! Egyszer aztán mégis kihívta a három fiút Antal Géza. Mi volt ez? Amint kigyullad emlékezetem lámpása, nemcsak világít, hanem melegít is. A három fiú brillírozott! Antal Géza fehér arca piros lett, hideg arca fölmelegedett. Nem tudom, mikor volt még ilyen boldog életében, mint ebben a percben. Az én életemben, negyedikes koromban, meghatározó befolyást gyakorolt Antal Géza. Ugyanis 1898. november 26-án, meghalt az én drága jó édesanyám. Utána a karácsonyi szünidőben így szólt hozzám édesapám:- Édes fiam, most már nem tudunk a kollégiumban tovább taníttatni. Édesanyád meghalt, ezzel igen sok baj zúdult ránk, nem tudunk annyi pénzt elvonni a háztól, hogy téged taníttassunk. Menj át a tanítóképezdébe. A tanítóság szép pálya. Boldog lehet, aki tanító lehet. Engem igen meglepett és levert ez a beszéd, amire nem is gondoltam. Ott voltak testvéreim is mind: igen csodálkoztam rajtuk, hogy ilyen határozatot hoztak. És azt mondtam, hogy én a pápai kollégiumot ott nem hagyom semmiért sem, legyenek türelemmel hozzám, majd Isten segítségével elrendezem a sorsomat. És mikor újév után való napon fölmentem Pápára, első dolgom volt, hogy fölkerestem Antal Gézát, a konviktusi felügyelőt. Antal Géza szívesen fogadott. „Adu elő fiam a bajodat és kérésedet” - utondta. Én elkezdtem mondani a rettenetes bajomat, de csakhamar kitört rajtam a zokogás, és nem tudtam tovább mondani. De Antal Géza megértette, és így szólt hozzám: „Jól van, fiam. Felveszlek a konviktusra térítőnek. Mától fogva terítő vagy, ami azt jelenti, hogy szolgálatodkor jelentkezzél a főiskolai szénior úrnál.” Hét órakor jelentkeztem, de akkorra már ott volt Antal Géza, ott sétált föl és alá a nagytes?» 36 •%*
