Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A Teológián
ÓLÉ SÁNDOR Pápai fiú volt. A házuk ott volt az Antal Géza-téren, a Böröczky vendéglő ellenében, a Práder-ház szomszédságában, ahol lemegyünk a Tókert utcába. Ismerős ház ez. Máig se változott. Ez az „Adamovics”-ház. Ide jártam én három évig (1904-1907) Répássy Gyulához, az ő VI., VII., VIII. osztályú tanuló korában, délutánonként 4 órától 6-ig. Ez olyan jó foglalkozás volt, hogy mellette még a szentgáli Dékay fiúk tanítását is elláthattam egy éven át, a konviktusi vacsorák után. Mikor Répássy Gyula nyolcadikos lett, hozzájuk ment lakni egyik osztálytársa és barátja: Seefranz Sándor, aki ettől fogva az érettségi vizsgáig szintén tanítványom lett. Tehát együtt tanultuk Cicero patinás nyelvét, Vergilius elysiumi gyönyörökbe ringató Aeneisét, Horatius fenséges ódáit, Tacitus megelevenítő emberábrázolásait, a csodás Homeros mesés époszait, Goethe és Schiller balladáit s a drámákat, mik német nyelven magyar szíveket fogtak meg. Tanultuk mi a magyar költészetet és irodalmat is, s néha a késmárki csúcson éreztük magukat, honnan hideg szél suhogott ránk, máskor a nagymaj- tényi síkon, hol letörött a zászló, majd Krasznahorkán, melyre ráborult az éj homálya. De jártunk mi az Alföldön is, a Tisza kanyarulatánál, s láttuk ott a vándorlegényt, kinek emlékére majd kipirult az arcunk, majd sírva fakadtunk. Voltunk Nagyszalontán is. Láttuk szépen sütni a holdat Nagyfalu tornyára s gyepszélen fehérleni Toldi Lőrinc házát. Voltunk a Balatonnál is. Hallottuk a rianást Tihanynál, s hallottuk, amint egy sírva-síró ifjú arra kéri Tihany riadó leányát, hogy verje ki zengő bércén azt a dalt, amit ő nem bírt kiverni. Voltunk Fehérváron is, és levettük kalapunkat annak a költőnek a szobra előtt, aki, amíg a magyar magyar lesz, kobzán az ő dalával, az ő Szózatával, az ő Vén cigányával mindig élő lesz. Voltunk Kecskeméten is. Megnéztük annak az ifjúnak a szülőházát, aki égett magyarságért, nagy művet alkotott hazájáért, s töviskoszorút viselt szent hevületéért, de szava ma is él, fergetegként zúg és prédikációként hat a nemzet házában, mikor azt mondja: „Él még Bánk!” Voltunk Balassagyarmaton is. Ott is megálltunk egy szobor előtt, honnan az Úr szavát hallottuk: „Mondottam, ember, küzdj és bízva-bízzál!” Voltunk északkeleten is, annál a kastélynál, honnan nemzetünk imádsága indult el örök útján hazánk földjére, s a másiknál, honnan nemzetünk új szavai röppentek szét, hogy gazdagítsák szegény nyelvünket. Voltunk Hanván is. Mi is elpirultunk a költő sorain, miket saját korához intézett, hogy gyalázat reánk, nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk, a kidőlt fában őrlő szú lakik: honfi honfira vádaskodik. Voltunk a kies Kemenesalján is. Fülünkbe dörgött a költő: „Romlásnak indult hajdan erős magyar: Nem látod, Árpád vére miként fajul?” Sümegen is voltunk, s láttuk a szobában a költő patkós csizmája nyomát, s hallottuk édes szavát: „Téged 'S» 204 «<y
