Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK gonosz tettre a kezünket! De hát ehhez hit kellene. Hit a Krisztusban. Nem nagy ám. Csak akkorka, mint egy kis mustármag. Már az is milyen kedves jó illat volna. Hát még ha kiteljesednék és szeretetté magasztosulna! Mi volna ehhez képest a világunk minden kertje, minden kertnek minden rezedája, szegfűje és violája! Tudd meg, te ember, hogy ez volna számodra a boldogság, ezzel jönne el hozzád az Isten országa! Ez terajtad áll. Rajta hát! Krisztus már adta magát éretted, kedves jó illattul az Istennek. Nincs más hátra, mint elfogadni, megragadni ezt a kedves ajándékot hiteddel. Tárd ki, tárd ki szívedet, kezedet, óh ember, és fogadd el, fogadd el a legnagyobbat: a boldogságodat, az Isten ajándékát, az Isten országát! A szertartás úgy ment végbe, ahogyan a temetési szertartások szoktak végbemenni. A lelkész igeszolgálatot végzett, a Kántus énekelt, én síri beszédet tartottam. A mi szertartásunk után következett aztán az ajkai kedves hívek ösztönös szertartása. Ez a drága kis gyülekezet ugyanis megízlelte, hogy milyen is az a pápai nagyoskola. Hát ilyenek azok a nagy deákok! Ilyen aranyos fiatalemberek! És odajöttek hozzánk, simogattak bennünket, köszönték, hogy eljöttünk, nem vetettük meg őket. „Áldja meg az Isten azt a nagy oskolát, a tanárokat meg a diákokat. Hogy minél különb papok kerüljenek ki onnan, mert azokra van szükség. Hogy féljék az emberek Istent. Mert ha Istent nem félnek, embert nem becsülnek.” Ezzel aztán elbúcsúztunk a gyülekezettől, a lelkésztől, a temetőtől, a tanár úrtól és a családjától. Én, amint hazaértem, rögtön csomagoltam és mentem ki az állomásra. Indultam az éjfél utáni vonattal Kaposvárra, az én utolsó legációmba. Gáty Zoltán kedves tanáromat pedig ott láttam utoljára, az édesanyja temetésén, az ajkai temetőn. Soha többé nem találkoztam vele. Az a könnyes kézszorítás, mellyel búcsúztunk egymástól a temetés után, utolsó búcsúvételünk volt. Mert a pünkösdi ünnepek után volt még hátra néhány kollokviumom, azután következett a kápláni vizsgára való készületem, végül június vége felé a kápláni vizsga, és - nincs tovább. Vége volt a tanulmányaimnak. Bevégeztem a „tizenkét oskolát!” Mehettem haza Csórra, honnan tizenkét évvel előbb jöttem Pápára! Mire én Pápára kerültem lelkésznek, a tanár úr akkor már az alsóvárosi temetőben nyugodott. Sokszor megálltam a sírja előtt és elbeszélgettem vele. De most már ezeknek a látogatásaimnak is vége. Végbúcsút veszek hát tőle, annak az éneknek egy szilánkjával, mint tőle tanultunk: 97
