Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK nagy Kántus tagjait. Igen, most együtt fog próbálni a „főiskolai ének- és zenekar”, amely tulajdonképpen egy a Gáty tanár úr vezénylete alatt. Horváth Lajos tehát nem mint előtornász, nem mint erőművész áll a zenekarban, hanem mint a Kántus tagja, aki mindjárt szólót énekel. Tehát ő nagy Horváth nemcsak a tornában, hanem a Kántusban is. A hosszas hangolás után csendre inti a tanár a társaságot, és kezdődik a próba. Kezdődik pedig a „Bánk bán” című opera bordalával. „Ha férfílelkedet egy hölgyre feltevéd, ez üdvösségedet könnyelműn tépi szét. Hazug szemében hord mosolyt és átkozott könnyűt, míg az szívedbe vágyat olt, ez égő sebet üt. Gondold meg és igyál, örökké a világ sem áll. Eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég! Marad, mi volt, a puszta lég!” Ennek a Vörösmarty-szerzette bordalnak egyik versszakában olyan tanítás foglaltatik, amely előretört szívemben, s amelynek hasznát is vettem néhányszor, mikor életem nagy fordulóponthoz jutott, és döntenem kellett, hogy merre menjek. Például, mikor a pápai presbitériumnak a templomépítés kérdésében kellett döntenie, és egy igen komoly, és tekintélyes férfiú nagyon megfontolt érvek alapján ellene szólalt fel, olyan hatással, hogy én is megdöbbentem, a döbbenet percében hirtelen eszembe jutott, hogy mit is tanultam én kisdiák koromban, odaát a kollégiumban, a zeneteremben, a „Bánk bán” című operából. Ezt tanultam: „Gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet! Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett”. Nem, mintha ez mentett és tartott volna meg, mert ezt elvégezte már régen énbennem az Isten igéje; de hasznos volt ez is, mert a költő bizonyára a lélek ihletése alatt írta le a csodálatos szavakat, melyeket tüstént elmondtam a presbitériumban. A szemek fölcsillantak, s a presbiterek éljent kiáltottak az idézetre, és a döntést a lélek egyhangúságával hozták meg, az akarat egységében, hiszen évtizedek óta készültek rá. Hanem egyszer csak ott találom magamat a zeneteremben, még pedig nem mint néző és bámuló, hanem mint szereplő, mint a „Kis Kántus” .egyik éneklője, mint másodikos gimnazista, mert össze fog próbálni a „Kis Kántus” a „Nagy Kántus”-sal. Mi kiskántusiak, tehát másodikos, harmadikos és negyedikes kisdiákok, ott ültünk benn a padokban; a nagykántusiak pedig ott álltak a padok előtt, a harmonium körül, félkaréjban. Ebben voltak felsőbb gimnazisták, érett férfiak, teológusok, talpig feketében, lehettek valami negyvenen, ha nem többen, Igen elfogódott lettem, amint megláttam ezeket a szép, nagy diákokat és ezeket a komoly teológusokat ott előttünk, akikkel mi kicsinyek most együtt fogunk énekelni, mert hát közeledik a nagy Március Idusa, amikor a Kis Kántus együtt énekel a Nagy Kántussal a Színházban. így mondják azt a hars?» 89 “%•
