Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR madikosok: Kis Kari, Fazék Gyula, Székely Pista, akkor pedig így is lesz! Óh, drága édesanyám, ha te most látnál engem, hogy én hová emelkedtem! Hogy együtt énekelek a nagy diákokkal és a teológusokkal: együtt ám, Március Idusán, a Színházban! Belép a tanár úr és odaáll a harmonium elé, s körülnéz. Mielőtt a hangot minden szólamnak megadná, hátraküldi a Nagy Kántus tagjait a padok mögé, vagyis a Kis Kántus mögé, azzal, hogy zárkózzanak, szorosan egymás mellé. Láttam, hogy valami nem tetszik a tanár úrnak, de azért csak elénekeltette velünk a bűvös éneket, amely így kezdődik: „Fel-fel vitéz daliák, fel erős, erős magyar nép!” Nem volt jó a tanár úrnak. Kiszállított bennünket kicsinyeket a padokból, és odaállított bennünket a nagy dobogó mögé és két oldal mellé szorosan, mintha heringek lettünk volna. A Nagy Kántust pedig visszahívta a régi helyére, és félkaréjba állította a harmonium köré őket, úgy, hogy most ők ott álltak szorosan mögöttünk, a padok előtti térségben. A tanár úr felállt a nagy dobogó közepére, kezében karnagyi vezénylő pálcájával, szemében lobogó lánggal, feje körül fénykoszorúval, de ezt csak mi láttuk, mi kisdiákok, kis szecskák, akik előtt az ének is szent volt, meg a tanár úr is szent volt. És ekkor elénekeltük ezt az éneket. Elzúgtuk. Mintha az erdők fái zúgták volna el fenséges énekkarban, nagy vihar idején. Mikor ezt énekeltük: „Jőne bár egész világ eltiporni a magyart” - akkor én azt éreztem, hogy már jön is ellenünk a világ, de a Kárpátok bérce, a Nagy Alföld népe és az ország minden hű gyermeke azt harsogja, hogy él az Úr, s kegyelmet ád nékünk, erőt, s diadalt. A tanár úr meg volt velünk elégedve, és én úgy tudtam volna neki kezet csókolni, s úgy tudtam volna ott mindenkit megcsókolni; de hát ilyen elérzékenyülésnek nincs helye a Kollégiumban. Hanem ez csak semmi volt. Másnap, kedden este 5 órakor együtt volt a kiskán- tus, a nagykántus és a zenekar. E három együtt neveztetett „főiskolai ének- és zenekar” néven. E hármat hogy állította fel a tanár úr? Egyszerűen, minden vesződség nélkül. A zenekart elhelyezte a hatalmas dobogón; a cimbalmot, zongorát, a trombitásokat és a dobost lent hagyta a dobogó előtt a padlón, de úgy, hogy a trombitások és dobosok közvetlen kapcsolatban voltak a síposokkal, oboásokkal és fuvolásokkal; különben a dobogó nem volt olyan túl magas, hogy a zenekar tagjai egymást ne láthatták és ne érthették volna és az egység köztük megbomlott volna. Mi kiskántus a dobogó mögött álltunk és annak két oldalán. A nagykántus mi mögöttünk, a padok előtti térségben. Mint tegnap. Hát a tanár úr hol állt fel. A legjobb helyen, ahonnan mindenkit személy szerint és mindent egészen jól látott. Felállítottak neki egy szószékforma emel
