Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Pápa
ÓLÉ SÁNDOR Megérkeztünk! A vonat megáll. A kalauz harsányan kiáltja: Pápa! Pápa! Egy pillanat s meglátjuk az állomás épülete homlokán a nagy szót: Pápa! Föld! Dobbanjon meg a kebled! Mert olyan nagy ez a szó nekünk, hogy szédülünk, ha fölpillantunk reá. Kolombusznak lehetett ilyen nagy a matrózok szava az Óceánon: „Föld! Föld!” Ó, de én nem tudtam ilyen nagy szókat mondani. Én csak arra emlékszem, hogy mikor Pápa nevét megpillantottam az állomáson, egyszerre torkomba szaladt a szívem. Édesapámra néztem: lehetséges ez? Nem álom ez? Ó, mennyit sóhajtott utána esti családi áhítatok után, és most itt van! Ébren látjuk azt, amiről álmodoztunk; valóság az, ami után sóhajtoztunk! Kiszálltunk az utasok sokadalma közt a vonatból, a még nagyobb sokada- lomba. Megérkezők kiszálltak, elutazók felszálltak, kikísérők és várakozók ott tolongtak a zsivajban a pályaudvaron, kiáltozva a várt diákok nevét, s felajánlva szállásukat azoknak a “diák uraknak”, akiknek nincs szállásuk. Minket ez persze nem érdekelt, hiszen nekünk van szállásunk. Az jól esett volna, ha Szente Gábor hentes úr vagy a kedves felesége elénk toppan, hogy nem mi vagyunk-e a csóri Ólé Istvánék? De ha nem toppan is elénk, nem baj. Az a fő, hogy van szállásunk. Hordárok jelentkeznek, illetve mutatkoznak egyenruhaféle gúnyájukban és sárgapléhes sapkájukban a sokadalomban. Fölhallatszik a kiáltás innen is, onnan is: „Hordár!” És mi is keresünk hordárt. Édesapám megbízza, hogy váltsa ki a zöld ládánkat. Szente Gáborhoz megyünk az Árok utcába. Ismeri? „Hogyne! Katonapajtások voltunk!” Na, hát menjünk. És a hordár elvezetett bennünket Szente Gáborékhoz, a biztos szállásadóinkhoz. Egy kicsit nem tetszett, hogy Szente Gáborék háza mélyen feküdt az Árok utcában. Grádicsokon kellett lemenni. Na de hát ezért volt Árok utca. Baj is ez! Biztos, hogy nagyon jó diáktartó hely, azért lakik ott annyi diák, még hozzá a legkülönbek, s aki náluk kezdte, náluk is végezte a diákságot. Ilyenek voltak Marlovics Ferenc, Eötvös Jóska, Eötvös Sándor, s általában a mezőszent- györgyiek. Bátran bekopogtunk hozzájuk. Egy kicsit elfogódottak voltunk, de hát ők írták, hogy csak menjünk, lesz hely számomra. Belépünk. És ebben a pillanatban kitűnt, hogy mekkorát csalódtunk. A Szente Gáborék diákszállásán ugyan fenntartottak számomra egy helyet, de ezt később átadták egy mező- szentgyörgyi fiúnak, engem pedig átadtak Vasvári István fiakkerosnak a „Kis utcában”. Ezt az átutalást azonban Nagy Dienes tanító úrnak nem írták meg. Igen csalódottan és leverten jöttünk ki Szente Gáboréktól az utcára, ahol a kapu előtt nem állt a hordár a ládámmal. Fájó szívvel indultunk el Vasvári- ékhoz a Kis utcába. Ezeknél nem az utcáról az udvarba, hanem az udvarból a s?” 8
