Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Pápa
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK szobába kellett egy-két lépcsőn lemenni. És a szoba kissé nedves és sötét volt. Valami fényes ígéretet nem nyújtott a lakás. De a fogadtatás kedves, nagy volt. Különösen kedves volt hozzánk Vasváriék Zsófika nevű leánya. Hárman laktunk náluk a diákszobában: Gyenge Aladár VI. o., Horváth Kálmán I. o. tanuló és én. Ez utóbbi is mezőszentgyörgyi fiú volt; már ő sem kapott helyet Szenté- éknél. Bár Szentéék miatt érzett csalódás fájdalma nem oszlott el szívünkből, mégis a helyzetbe valamelyest beletörődve indultunk el a nagy útra, amiért Pápára jöttünk: beiratkozni a Kollégiumba, a gimnázium első osztályába. Félelemmel teljes várakozással és nagy lelki megindultsággal közeledtünk az Új Kollégium épülete felé, amely Vasváriékhoz egészen közel volt. Mikor odaértünk és a homlokára fölnéztünk, csoda-e, ha meghatódtunk, mikor még a diákok úgy meghatódtak látására a vasúton? Ők látták már, mi most látjuk először. De mielőtt láttuk volna, már szerettük. Hányszor sóhajtott föl édesapám esténként az asztalnál: „Pápai eklézsia és kollégium! Ezek szenvedtek ám sokat a hitükért, halljátok-e?” És most itt állunk előtte! Fölnézhetünk a gyönyörű homlokára, amely még egészen új, mégis szenvedésekről beszél, mondja édesapám. El is mondjuk ám otthon, hogy láttuk a híres pápai kollégiumot és álltunk előtte. Fölnéztünk reá és voltunk benne. - Ó, szorongatta kezemet édesanyám -, boldog lehetsz, édes kisfiam, hogy idejárhatsz, és mi is boldogok vagyunk, hogy idehozhattunk téged! Hála a jó Istennek! Ezzel beléptünk a kollégiumba, ott találtunk a földszinten egy iskolaszolgát, akiről később megtudtam, hogy ez a Tóth Ferenc bácsi, a pápai diákok negyven éven át volt kedves Ferenc bácsija. Ez elmondotta, hogy vasárnap lévén, délután az igazgató úr nem jött be, különben is csak holnap reggel kezdődik a beíratás. De ő szívesen elkísér bennünket Kis Ernő igazgató úrhoz, aki nem messze innen, az Anna téren lakik. Hátha beírja otthon is a kisfiút. Elkísért bennünket, és Kis Ernő igazgató úr a saját lakásán beírt engem, a csőn kis parasztfiút a pápai református főgimnázium 1895-96. évi anyakönyvébe! Beírt vasárnap és pedig délután és otthon, holott még nem is volt beiralási idő! Ejnye! Nem ezen a napon búcsúztam-e én vérkönnyek közt hazulról? Nem ezen a napon hallgattuk a Joó András kedves beszédét a vasúton? Nem ezen a napon sújtott-e bennünket a Szente Gáborék ígéretében való csalódás? De nem ezen a napon láttuk-e meg először a pápai kollégiumot? És nem ezen a napon lettem-e én a pápai kollégium beíratott diákja? I la ezeket összeadom és kivonom, a mai nap eredményéül - 1895. szeptember l-jén este - ezt kell kiáltanom: 'S* 9
