Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Tanáraink

PAPAI DIAKEMLEKEK

A szertornák rendkívül érdekesek, sőt izgalmasak voltak. A távol- és magasugrásokról, a rúdugrásról, a versenyfutásokról, a vívásokról, a talajtorna mókáiról ki vette le a szemét? Az én osztálytársaim közt is volt néhány kiemelkedő tornász: Somogyi Gyula a kraftos ember, Nagy Károly, kinek egyik kezén hat ujja volt, Váry Nagy János a nehéz tornában, Horváth Kálmán a könnyű tornában, Világhy András... De hát mi volt Eötvös Jóska és Horváth Lajos súlydobása és a nyújtón kifeszített karral véghezvitt „óriása” nem tudom, ma tudja-e ezt valaki csinálni? De úgy ám, ahogy ők csinálták: teljesen kifeszített karokkal, amikor a kar egy csipetet se görbült be. Ez félelmetes múvelkedés volt, amit lélegzetvisszafojtva nézett végig mindenki. Aztán megkönnyebbülten sóhajtottunk fel: fölséges volt!...

Volt. Most már csak emléke van meg. De ni! Én most is látom! Látom a Kollégiumot, a tornavizsgát, a nagyközönséget, az ablakokon kibukdácsoló fejeket, a gyönyörtől kipirult arcokat, látom tágra nyílt szemmel a félelmetes óriásokat szédítő nagyságukban, és érzem ízét a dicsőségnek szívemben. Úgy vagyok most, mint Győri Gyula szokta mondani dolgozatíráskor: „Látok, látok, mindent látok!”

Látlak téged is K. Tóth Pál. Úgy látlak, amint ott állasz előttünk az emelvényen, sikereid fénysugaraiban. Cserkoszorút látok fejeden. Aztán látom, amint az idő múlásában a cserkoszorú levelei egymás után lehullanak. De azt is látom, hogy a lehullott levelek helyett mi, a te tanítványaid, minden találkozónkon friss, illatos virágot helyezünk el sírhalmodon. Látom, hogy ezek is mind elhervadnak. És íme ma: mit veszek észre? Azt, hogy amint nézlek, nézlek a tornavizsgán: kéknefelejcs virágzik ki számodra a szívemben! Ez pedig a hűségnek virága! Ez tehát nem hervad el, amíg a szívem utolsót nem ver.

n) Gáty Zoltán főiskolai ének- és zenetanár. Ő volt a teológia és a főgimnázium összekötője, mert ő nemcsak a főgimnázium ének- és zenetanára volt, hanem mindegyiké, azért volt „főiskolai ének- és zenetanár”.

Ott látom őt a nagy zeneteremben, amely az én kisdiák koromban megvolt, csak jóval később alakították át tantermekké. Ott látom őt az első énekóránkon, amint magyarázza nekünk, kis szecskáknak, hogy mi a zene. „Az emberi érzelmeknek szabályos hangok általi kifejezőeszköze.” És mi kis szecskák lelkesen csüngtünk az ő tanításán, mintha értenénk valamit belőle: „kifejezőeszköze!” Nem értjük? Persze, hogy nem értjük. De hiszen, mikor az „i” betűt tanultuk, akkor sem adták kezünkbe mindjárt Petőfi és Arany verseit, hogy szavaljuk őket. És jó néhány év múlva ki szavalta, ha nem mi! „Elharsogják kelettől85