Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR ilyen korabeli ifjak szokták ám mindenbe beleütni az orrukat, még amihez nem is értenek, abba is. Azt mondta egyszer Kis Ernő tanárunk, hogy az emberek rendszerint olyan kérdéseken vesznek össze és mennek ölre (vagy háborúba), amiket senki sem tud, vagy amikhez senki sem ért; amikhez mindenki ért, amiket mindenki tud (például az egyszeregy), azon sohase vesznek össze. Mi annak dacára vitattuk az említett kérdéseket, hogy akkori szeretett, drága püspökünket - Antal Gábort - igen nagy tisztelettel vettük körül és szerettük; örültünk, ha láttuk; boldogok voltunk, ha hozzánk jött be vizsgaelnöknek, mert egyszerű, közvetlen, jóságos, aranyos ember volt, aki leereszkedett hozzánk és szeretett bennünket. A felelőtől mindig megkérdezte: hová való vagy, édes fiam? És mindig ismert valakit az illető falujából és azt tiszteltette. Szerettük ezt az aranyos embert. Tehát kizárólag elvi síkon mozgott a mi vitatkozásunk. „To ti?” - kérdezte Sokratész tanítványaitól. „Mi az?” - kérdezte Kapossy Lucián mitőlünk. Hát bizony mi nem nevelődtünk olyan „nyim-nyám” embereknek, olyan „tedd ide - tedd odá”-knak, olyan „ülj le gyerek, majd vigyázok rád”-oknak. Hanem „mi az?” - kérdeztük egymástól, ha valami hang a vallásórákon megütötte fülünket. „Mi az?” - kérdezte Kiss Zoltán, mint kiment tőlünk Rácz Kálmán. A következő pillanatban már Geőber Kari a pad tetejére ugrott, Bott Lajos pedig a katedrára, jó, hogy nem a plafonra. Nem maradt lenn Marcsa Dini sem, belevegyült a vitába a csöndes Varga Gyula is, sőt még Tóth Sándor is, aki pedig nem szokott izgulni soha sem. Olyanforma lett nálunk a helyzet, mint ahogy Lucifer mondta Az ember tragédiájában: „Küzdelmet kívánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád. ” Aztán Rácz Kálmán vallástanárunk elé vittük a kérdéseket. Ő kemény, pataki koponya volt, apológus és dogmatikus, egyházjogász és historikus, hivatásos és hivatalos. Mi pedig független diákok, kötetlen és szabadok, szuverén egyének, mint a sasok. Rácz Kálmán kemény koponyája megropogtatta kissé a csontunkat, de meghajlítani nem mindenben tudott. Mi még csak ráhajlottunk volna, de Kiss Zoltán kákicsi koponyája nem engedett. Rácz Kálmán le akart hűteni bennünket, azzal, hogy fiatalok vagyunk, hevesek vagyunk, nem bírunk a vérünkkel, nem látunk tisztán. Zoltán ezzel válaszolt: „To ti?” Végül Rácz tanár úr rámutatott a nagy magyar reformátorokra: Sztáray Mihályra, Szegedi Kis Istvánra, Méliusz Juhász Péterre, a nagy magyar küzdő, szenvedő és harcos reformátorokra, akik hódító erővel vonzottak bennünket, és - ráléptünk a hit és engedelmesség útjára. Úgyis kezdtünk már kellemetlenek lenni neki ezekkel a „nem nekünk való” kérdésekkel. Majd a teológián nekünk valók lesznek! <£>■ 72 «9
