Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK ve mentem a házuk felé. Égett a szívem és az arcom a szégyentől is, a részvéttől is, a gyötrődéstől is és a lélek mardosásától is. Égette a szívemet az, hogy Magyarország így fizet az ő magyarságáért, sok gyönyörű tanításáért, sok szolgálatáért. Eszembe jutott, hogy még diákkoromban hogy helytállt ő a Pápai Hírlap hasábjain, egy mérges vita során, a reformáció és a magyarság ügye mellett. „Jó éjszakát kis kolonicskák!” - így végezte a vitasorozatot. És égette szívemet a schilleri balladák és drámák tüze, meg az új walesi bárdok tüze, amelyet ő írt. Odaérve hozzájuk, valahogy elhebegtem neki a szégyenletes hírt, nagyobb drukkok között, mint diákkoromban, ha nem tudtam a leckét. O méltósággal nézett rám, és csak ennyit mondott: „Tudtam.” De míg átment a másik szobába, azalatt a felesége így szólt hozzám: „Majd öngyilkosok leszünk.” És én elbúcsúztam tőlük. Vergődtem, mint a féreg, mikor a kapun kiléptem. Szemem előtt tüzes karikák ugráltak a szégyentől, mert ő volt a halálraítélt, mégis ő volt a nagy, én a kicsiny, ő volt a méltóság, én a hebegő, holott én voltam a pap és a főiskolai gondnok. Eljött a május vége. Ezen a napon kellett dr. Kőrös Endrének és feleségének a gettóba mennie. És ezen a reggelen, úgy hét óra tájban, megjelent nálunk Csiszár Gizi néni, sírva hozva egy levelet és a szörnyű hírt, hogy Kőrös Endréék az elmúlt éjjel megmérgezték magukat. Fuldokolva beszélt és csak annyit tudott mondani, hogy még élnek, nézzem meg őket - aztán a könnyek elfojtották szavait. íme tehát, itt a felelet a kérdésemre: mi lett a jutalma szegény Kőrös Endrének? Méregpohár! Mint egykor Szokratésznek, a bölcsek bölcsének, az igazság nagy keresőjének! Szókratész ellen legalább próbáltak vádat koholni bírái, hogy megrontja az ifjúságot. Kőrös Endre ellen nem volt vád, csak egy: zsidónak született. Meg kellett halnia. Elolvasom a levelet, mit hozzám írt búcsúzóul Kőrös Endre. Megköszöni a szolgálatokat, miket tettem érdekében. Oh! Mintha érdemelnék köszönetét! Hiszen semmit sem értem el velük! A levél lényege ez volt: inkább becsülettel meghalni, mint becstelenül élni! Aztán elmentem „meglátogatni” őket. Akkor már ott feküdtek a kórházban. Ott haltak meg, de nem egyszerre. Nem egyszerre volt a temetésük sem. Nekem kellett eltemetnem őket. Nem tudom én már, miket is mondhattam felettük. Csak azt tudom, hogy nagy sziklák feküdtek a mellemen, amelyek majdnem agyonnyomtak, majdnem megfojtottak. Ott fekszik a koporsóban a tanárom, aki szeretett engem, a tudós, kit nagyrabecsültem, a presbiterem, aki a templomért vívott harcokban ott állt mellettem, és látom a nagyra nőtt més?" 63
