Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR regpoharat, melyet kiürített. Bizony, kis híja, hogy össze nem roskadtam. Aztán imádkoztam. Igen mélyről buzogtak fel a szavak szívemből. Kínosan, mint mikor a tengerfenéken megszületnek a kagylóból a gyöngyszemek. Mi Atyánk! Ne vigy minket a kísértésbe! De szabadíts meg minket a gonosztól! Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség! Mindörökké! Ámen! Temetés előtt a levegőben úszkáltak a szavak: majd meglátjuk, ki mer a temetésükre elmenni! - Na, nem is sokan voltak... i) Barcsi József. Természetrajz-földrajz szakos tanár. Mint ilyen tanított minket I. és II. osztályú korunkban a földrajzra, a IV., V. és VI. osztályban pedig a természetrajzra. Ezen felül hatodikos korunkban osztályfőnökünk is volt. Míg róla írok, nem lesznek nagy felindulásaim, mint eddig voltak. Úgy érzem, hogy szélcsend vesz körül, míg róla emlékezem. Vele kapcsolatban nem voltak olyan eseményeink, amelyek ma is meghatódottságot váltanának ki szívünkben. Barcsi József tanár úr egyszerű, csendes ember volt. Természetes észjárású, nem hiába természetrajz-tanár volt. Derült világszemléletű, aki föl nem izgult semmiért közöttünk, vagy ha igen, az izgalom humorba csapódott le, s lett derültség, jókedv, nevetés az osztályban. Nem hiába erdélyi ember volt. Ha valaki az orrát fújta, rászólt: „Ne trombitálj!” Ha valaki csintalanságot, vagy akár vétséget követett el, nem csinált belőle nagy ügyet, nem vitte igazgató elé a gyereket, csak ennyit mondott neki nagy szigorúan: „A mennykő csapjon beléd!” Ezzel a kedves Barcsi tanár úr minden elért: az ügy el volt intézve, mi jót nevettünk és a fiú a tanár úr jóságától meghatva, megbánta tettét, és többet nem követett el vétséget. Pápán 1848. március 15-e emlékére nagyszabású ünnepet szokott rendezni a Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság. Az ünnep nemcsak az ifjúságé volt, hanem a városé is. Nem a kollégium falai közt ment végbe, hanem a városi színházban. Forró színházi esték voltak ezek, melyekre messze vidékről is sokan feljöttek az egyházkerületből, mert az ünnepségek után táncmulatságot is rendezett az ifjúság az Arany Griff nagytermében. Hatodikos koromban már én is szerepeltem a színházi estén. Nagy kitüntetés volt ez számomra a Képzőtársaság és Kapossy tanár úr részéről. Óriási esemény. Előállni a nagy, fényes, ünneplő közönség előtt a színpadon és egy verset - akármilyen kicsi verset - lelkesedéssel előadni. Életem első nagy esete, hogy úgy mondjam, nyitánya volt ez. Vert is ám a szívem iszonyúan, mikor rám került a sor, és ki kellett állnom a „Jelenetek” közül egy jelenetre egyedül és elkezdeni: „Míg szívem is majd lángra <£• 64
