Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK Különösen nagyszerűek voltak a schillert balladák és drámák. Schilleri balladák! Most is megdobban a szívem, ha rátok gondolok. Milyen szépek voltatok, milyen igazak, milyen forrók, milyen hatalmasak, mennyire húsunkba vágtatok, mennyire a vesékig és ízekig hatoltatok nagy emberi igazságaitokkal, bennünk is honszerelmet ébresztő tüzes tanításaitokkal! Mert honszerelemre neveltek minket a Kőrös Endre németórái. Főképpen a drága Schiller drámái: a „Teli Vilmos” és a Jungfrau von Orleans” (Az orleans-i szűz, vagyis Jeanne d’Arc). Teli Vilmost színre is vitte a pápai színházban - tanítványaival. Ott láttuk szín- ről-színre Gessler Hermannt, a zsarnokot és Teli Vilmost, a szabadsághőst. Ott izgultunk az alma miatt, melyet a fia fejéről kellett nyíllal lelőnie. Milyen forró színházi est volt ez a város és az ifjúság részére! Mennyi élményt nyújtott ez nekünk! Élményt, amely találkozóinkon is újra meg újra felújult és felparázs- lott bennünk. Mert mi Gessler Hermannban a Habsburgokat és csatlósaikat, Teli Vilmosban pedig a magyar szabadsághősöket, a százakat és ezreket, egész nemzetünket láttuk. Igen, igen! Mert Kőrös Endre így tanított és így nevelt bennünket. Kiss Zoltán, te kákicsi szenvedélyes magyar! Szólj, így volt-e? Mikor Johanna búcsúzott a bércektől, s hegyektől: mi nem búcsúztunk-e ővele? Mikor ő ment: mi nem mentünk-e ővele? Hová? A tűzbe, a lángok közé! S az ilyen német órák után nem a Szózat hangjai buggyantak-e ki ajkunkon: „És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem: Él nemzet e hazán!” Schilleri balladák! Még egyszer visszatérek hozzátok. Kőrös Endre nagyon szeretett benneteket. Le is fordított egy kötetre valót belőletek. Mert ő állandóan köztetek volt és veletek társalkodót!. És ezen felül költő is volt. Az ő lelkének szárnyai voltak és magasan repült velük, mert eszméi voltak. Oh, nemcsak németül szavalt el ő titeket, kedves balladák, hanem magyarul is! El is érte a célját: velünk is megszerettetett benneteket. Csak leült közénk bizalmasan, barátian egy pad tetejére és folyt ajkáról a ballada németül is, többször magyarul is. És hogy viszonyultam én hozzátok, kedves balladák? Úgy, hogy ugyancsak meg kellett tanulnom valamennyiőtöket! Mert valahányszor ballada volt leckére feladva, elsőnek mindig engem hívott ki. Biztosan szerette hallani, amint én jó csőri teli szájjal szavaltam a keményen pattogó német sorokat. Ez annyira biztos volt, hogy ha nem tudtam hibátlanul megtanulni a német balladát, el se mentem az iskolába, hanem elmentem Steiner doktorhoz, kértem tőle orvosságot és bizonyítványt. Akkor aztán a következő órán mondtam föl a német verset, és ha már egy egész ballada fel volt adva, az egész verset elmondatta velem. Bizony, kedves schilleri balladák, nekem ilyen ismeretségem és rokonságom
