Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR bennem. Elkezdtem tanulni Othellót, Antóniusz gyászbeszédét, - nem volt elég. Ekkor ötödikes koromban újév után, elhatároztam, hogy én is színműíró leszek! Ugye, mire képes a tacskó? A serdülő kor? Még otthon, kisgyerek koromban olvastam egy érzékeny történetet a kalendáriumban. Ennek egy forgácsa megmaradt bennem. Valaki az erdő sűrűjében agyon akarja lőni az ellenlábasát, de nem azt lövi le, hanem a saját aráját, menyasszonyjelöltjét: Katát. Ezt a történetet akartam színműben feldolgozni. Valakit megtettem erdésznek, az ellenlábasát vadorzónak. Mindkettő ifjú, s egyaránt szerelmes Katába. Kata jobban húz az erdészhez, mint a vadorzóhoz, akit a vadorzás vétke terhel. De az erdész se tiszta, mert őt meg a leszámolás szándéka szennyezi. Le akarja lőni ellenlábasát. Egyszer Kata fel akarja keresni az erdészt, aki az ágak recsegéséből, s a tisztán nem látható mozgásból a vadorzóra gondol és lő és - Katát lövi agyon. Kata felsikolt és összerogy. Az erdész elejti puskáját, s halálos rémületében csak ennyit mond: Jézus, a Kata! Nem az volt a fő baj, hogy írtam, bár ez is baj volt, mert elvont a tanulástól; hanem az volt a fő baj, hogy az iskolában is írtam! Órákon! Görög, német, természetrajz órákon. Oda se figyeltem, mit felelnek, mit csinálnak, csak írtam a színdarabot. Ez már a veszély útja volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna rám. Ezzel már messzire sodródtam édesanyám intelmétől: „Szépen viseld magad, édes fiam”. De Isten kegyelmes volt hozzám; megszánt bűnös voltom- ban engem, és visszatérített oda, ahol a helyem volt. Sarudy tanár urat használta fel a célra alkalmas eszköznek. A görögöt én nagyon szerettem. De most elhanyagoltam. Egy órán pedig, mikor nem figyeltem, csak írtam, mikor toliam alatt éppen Kata sikoltott fel, mintha egy dörgő hang az alvilágból kiáltotta volna nevemet: Ólé Sándor! A tanár úr hívott ki felelni. Én megrettenve kaptam kezembe a görög könyvet, s mentem ki a katedra elé felelni, szinte ész nélkül, mert sejtelmem se volt róla, hogy hol is kellene folytatni a leckét. Sarudy tanár úr igen dühös lett és mérgesen megleckéztetett engem. Azt mondta: ahhoz az emberhez akarok hasonlítani, aki házat akar építeni, aztán a maltert se tudja megkeverni. Ez az eset észre térített, s írói ábrándjaimból kijózanított engem. Haza vittem a színművet, belevágtam a ládámba, majd teológus koromban, hogy valamikor szégyenkeznem ne kelljen miatta, elégettem. Ezt a cselekedetem később megbántam. Sarudy tanár úr sokáig nem tudta elfelejteni ezt az én esetemet. Évek múlva is, mikor dühösen jött be hozzánk órára, mert az előző órán valahol felbosszantották, rendszerint engem szólított fel. 0 nem hordott noteszt magával, hanem •á* 54
