Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Tanáraink

PAPAI DIAKEMLEKEK

a nagy osztályozó naplóval hóna alatt jött be hozzánk. S amint helyet foglalt a katedrán, ahogy kinyitotta az osztálykönyvet, hogy beírjon, ennek a módjából már tudtam, hogy no, most engem fog kihívni. Én ekkor már vettem is a könyvemet és készültem a padomból való kiszálláshoz. A tanár úr beírt. Most veszi az osztályozó naplót, kivágja rettenetesen, s már mondja is: Ólé! Mivel nem volt meglepetésszerű a kihívás, sőt készültem is hozzá, mikor kimondta nevemet: már útban is voltam a katedra felé.

Mennyi hasznom volt nekem a tanár úrral való ezen viszonyomból! Hogy tudtam én a görög nyelvtan! A temérdek görög rendhagyó igét, ha egyszer elolvashatnám, most is hiba nélkül elmondanám sorban valamennyit! És mennyi lelki gyönyörűséget szereztek nekem a görög olvasmányok! Nekem az Iliász fordítása nem teher, hanem gyönyör volt. Tanulmány tárgyává tettem Patrok- losz jellemét, s élveztem a róla való dolgozat készítését. Mikor az Antigoné tragédiáját tanultuk, könyv nélkül tanultam meg belőle részleteket. Az Újszövetség görög szövege milyen könnyű volt ezek után a teológián! E pillanatban ott látom magam az alsóvárosi rozsföldeken vagy a temetőben, amint ott járkálva tanulom, szavalom Antigoné kifakadásait, mint egykor a Grófi úton Ovidius verseit.

Ki hitte volna, hogy engem a görög órákon való színdarabírás ide vezet el? Lássátok: mit tehet Isten? A rosszból milyen jót hozhat ki számunkra!

Mert Isten akarata volt az, hogy abbahagyjam a színdarabírást. Isten akarata volt az, hogy mikor görög órán eljutottam a drámai küzdelem csúcspontjához, akkor ki kellett ejteni kezemből a tollat úgy, hogy soha többé színdarabírásra föl ne is vegyem. Mert a tanár előtt való lelepleztetésem, megszégyenülésem, s a tőle való megleckéztetésem beletartozott Isten tervébe. Isten ki akart ábrándítani engem a hóbortomból. Isten meg akarta láttatni velem végveszedelmemet. Isten vissza akart téríteni engem utam céljához: az Úr szolgálatához, amelyért Pápára mentem! Eltértem volna, elbuktam volna, ha Isten meg nem aláz és helyre nem állít engem! Megható az, amit Aszáf kér a 80. zsoltárban: „Óh, Isten, állíts helyre minket.” Ezt tette énvelem Isten, Sarudy György tanárom által.

És mikor három évtized múlva pápai lelkész lettem, Sarudy György milyen kedves, jó emberem lett nekem! Másnak ismertem meg őt, mint aminőnek diákkoromban ismertem. Azt hittem, komor, mint a görög tragédiák hangulata, mert ilyennek is láttam. És íme most előttem áll, mint kedélyes ember, tele humorral. Mint komor tudósról nem tételeztem fel, hogy hívő ember. És íme most előttem áll, mint olyan bölcs ember, aki tudja és éli a legnagyobb bölcses55 “