Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK dalmas meglepetésünkre már nem láttuk őt tanáraink között. De misszióját betöltötte, mert alapot készített bennünk ahhoz az épülethez, melyet Petőfi „Szentegyház”-nak nevezett. A többiek dolga lesz ezt fölépíteni s benne oltárt emelni annak a hármas Egységnek, melyet drága kollégiumunk így viselt a homlokzatán: „Istennek, Hazának, Tudománynak". 2. Kik azok a többiek? a) Mindjárt maga Kis Ernő igazgató. Ő folytatta nálunk a negyedik és ötödik osztályban a latin nyelv tanítását. Ő latin és történelem szakos tanár volt. Fia volt Kis Gábor pápai lelkésznek, ki azelőtt losonci és tatai lelkész volt. Meg is látszott rajta, hogy torony alatt nőtt fel, mert vallásos kedély, tiszta lélek volt. Mint tanárt és előadót a jó humor és ártatlan jókedv jellemezte, aki sohase vált a tanári katedrán unalmassá, mindig ébren tudta tartani érdeklődésünket. Jellemezte őt a kimért pontosság, mert a tananyagot a maga idejében, pontosan elvégeztük, s játszva elsajátítottuk év végére. Ezért aztán a tanítványaihoz való hűség is jellemezte őt, mert az iskolai év utolsó hónapjaiban nem állított kibírhatatlan teherpróba elé bennünket, nem kellett kétségbeesetten kapkodnunk: jaj, mi lesz velünk, itt az év vége, itt a vizsga, és semmit se tudunk! Szigorúan osztályzott, és sokszor kicsípett bennünket, és ilyenkor, ha valamelyikünk csakugyan ludas volt és ő elcsípte a haszontalan diákot, akkor nevetve fölkiáltott: „Hát, megfogtuk a jó madarat!” Ilyen esetben az volt a legrosszabb, ha az illető jelesre felelt előzetesen, mert elvesztette a becsületét Kis Ernőnél, és többé annak jelese nem volt nála, sőt még a jóért is igen meg kellett lankadatlan munkával, ernyedetlen szorgalommal küzdenie. Liviust az ötödikben nagyon szerette tanítani, élt-halt Liviusért, kedélyesen, szemléletesen, sokszor szinte gyermeki lelkülettel magyarázata, tolmácsolta nekünk Liviust. Hát még, mikor a felelő felismerte a szövegben a sajátos nyelvtani alakzatokat, genitivus partitivusokat, genitivus qualitatisokal, az accusativus cum infinitivókaX, ablativus absolutusokat, és a többieket: milyen boldog volt akkor! Az ötödik osztály befejezésekor aztán ő is elbúcsúzott tőlünk, mint latin tanárunk. De nem hagyott el bennünket, sőt velünk maradt mindvégig, a gimnázium befejezéséig, az érettségi vizsgáig. Továbbvezetett bennünket, mint történettanárunk. A hatodik osztályban a világtörténet újkorát, a hetedikben „politikai földrajz” nevet viselő történettudományt, a nyolcadikban Magyarország oknyomozó történelmét tanultuk nála, illetve tőle. És mikor erre gondolok most, 62 év után, megcsurran számban édes méze az ő tanításainak, valami olyanféle édes íz, mint a csecsemő laktorizánja és zamakója lehet, amit dudlin
