Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR A kínos hallgatás közepette egyszer mégis emelkedik és megtöri a csendet valaki. Barcsi József ez, a székely góbé, aki szólni kezd:- Én ugyan nem értek ehhez az ügyhöz, közöm nincs hozzá, meg nem is érdekel, de mivel jogom is van, meg időm is van, hát hozzászólok. Na hiszen! Lett ebből akkora nevetés, olyan jóízű kacagás, hogy egyszerre feloldódtak a szívek. Egymás után szólaltak fel a tanár urak, és játszi könnyedséggel megoldódott a kemény csomó. Ezt cselekedte Barcsi tanár úr humora. 7. Homonnay Dezső és Győri Gyula. Homonnay Dezső - aki a Keleti pályaudvar állomásfőnöke lett - ötödikre került a pápai Kollégiumba. Én akkor voltam másodikos. Délvidéki - szabadkai - fiú lévén, messziről jött, de csakhamar otthonos lett közöttünk. Joó Andrásnak volt az osztálytársa, s lett a legjobb barátja. Mint ilyen, sok szombat délutánt töltött nálunk és sokszor elzengte érzelmes, meleg hangján a „Meg- kondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja” kezdetű szívig ható dalt, melyet azóta a rádióban is sokszor hallottam s ilyenkor mindig őrá gondoltam. Nagy nótadélutánok kerekedtek ebből a mi diákszállásunkon, hová az udvarunkban lakó Németh Vince és Tóth Kálmán (szintén Joó András osztálytársai) is bejöttek néha és dalolták órákig a szebbnél-szebb magyar nótákat. Sok szépet tanultam tőlük, miket máig sem felejtettem el, s ha néhanapján eléneklem egyiket-másikat, mindig órájuk gondolok, a kedves nagydiákokra, kik mint nótamesterek élnek emlékezetemben. De Homonnay Dezső nemcsak nótázni tudott igen szépen, hanem trombitálni is. Úgy látom őt most is, amint fújta a trombitát iskolai kirándulásainkon. Mert akkoriban sokszor kirándultunk K. Tóth Pál tornatanárunk vezetése alatt Tapolcafőre a forrásokhoz, sőt néha még Járiföldre is, a Hajmási csárdához, a Bakonyba. Mikor aztán az esti órákban hazafelé mentünk, a város végén belefújt Homonnay Dezső a trombitába úgy, hogy fölverte a város csendjét és a Veszprémi út, a Temető utca, a Csóka utca, a Gyimóti utca, majd a Jókai utca minden lakója ott állt a kiskapuban, nézve a gyönyörű diáksereget s élvezve a trombitán harsogó magyar indulókat. A trombita harsogását dobpergés váltotta fel, mi pedig rágyújtottunk a vérpezsdítő, tüzes dalra: „Vesszen a zsarnok, vesz- szen a rabság! Perdüljenek a dobok! Peregjen a dob és éljenek, éljenek, éljenek a magyarok!” De nemcsak a kirándulásainkon harsogott Homonnay Dezső trombitája. Tagja volt s egyik erőssége volt ő a főiskolai zenekarnak is. Ott ült a nagy, a *£*> 174
