Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PAPAI DIAKEMLEKEK gazdag és lelkes zenekarban, melyben későbbi kiválóságok foglaltak helyet s játszottak operákat, indulókat és csatadalokat Gáty tanár úr karmesteri pálcája alatt. Oly szív nem volt, melynek húrjai meg ne mozdultak volna, mikor ez a kar elkezdte az indulót: „Fel-fel vitézek a csatára! A szent szabadság oltalmára! Édes hazánkért hősi vérünk ontsuk, hullassuk nagy bátran, míg élünk!” Homonnay Dezső nem volt református, mégis eljárt még legációba is. Ma már csodálkozom rajta, hogy római katolikus létére elengedték, de a kollégium liberális szelleméből folyt, hogy elengedték. Mikor én negyedik osztályos koromban pünkösdkor Vörösberénybe mentem kislegációba, s többedmagammal gyalog mentünk egész éjjel keresztül a Bakonyon, a városlődi kocsmában ő is ette velünk együtt a sváb tyukászok rántottáját. O hetedikes volt akkor, s nagy- legációba ment valahová. Mikor az én lábamat a kavicsok megsebezték, ő segített engem a menésben, s még a vállára is fel akart venni, de azt nem engedtem. Keleti pályaudvari állomásfőnöksége idején többször kellett neki hivatalos küldetésben Szombathelyre utaznia. Ilyenkor Pápán mindig megszakította az útját, bement a városba, fölkereste a Kollégiumot, meglátogatta Faragó igazgató urat, bement a tanári szobába, elbeszélgetett egykori kedves tanáraival, fölkereste Tóth Ferenc bácsit és - Lidi nénit. Lidi néni azt se tudta örömében, hogyan kedveskedjék neki, az aranyosnak. Kínálta foszlós kaláccsal, szörppel, pezsgővel, telerakta zsebeit almával, körtével, mint diákkorában. O nem tudott ellenállni Lidi néninek, csak hagyta, hogy úgy tegyen vele, mint diákkorában, de könnyei Lidi néni kezére hullottak. így élte át újból pápai diákságát. Régi dolog ez is. Talán igaz se volt. Nem? 1932 májusában találkoztam feleségemmel együtt Homonnay Dezsővel, a nagy állomásfőnökkel a Keleti pályaudvaron. Feleségemet kísértem ki a vonathoz, és ő pontosan ott állt azon kocsi mellett, melyre feleségemet akartam fölsegíteni. Én kislányunk betegsége miatt bánatos lévén, nem is nagyon figyeltem rá, de ő megismert és megszólított: - Ugye, te Ólé Sándor vagy? - Az vagyok - feleltem én, de amint ránéztem, én is felismertem és elkiáltottam: - Te pedig Homonnay Dezső vagy! - Az vagyok! - mondja ő, de már akkor a nyakamba is borult és csókolgatott, és én is csókolgattam őt. Nem tudom leírni, mit éreztünk, hiszen nagyon szerettük egymást, és 32 év óta nem is hallottunk egymásról. De amint egymásra találtunk, egyszerre diákok lettünk és diákemlékeinket vettük elő. „Emlékszel-e a nótadélutánjainkra? Emlékszel-e a kirándulásainkra? Az indulóinkra? A tüzes magyar dalainkra? A zenekarra? Hát arra, mikor gyalog mentünk a Bakonyon át és ettük Városlődön a rántottát?” “Emlékszem, «£. 175 «%»
