Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A kollégiumban
ÓLÉ SÁNDOR Felmegyek a mi termünkbe, az I. emeletre. Elég korán mentem, mert még csak egy csoport izraelita fiú volt ott. A csoport középpontjában ott ült és a többit elkáprázató előadást tartott Koralik Jenő, amint később névszerint is megismertem. Arról beszélt, hogy ő már mennyit tud latinul. Mert majd a Győri tanár úr biztosan örül annak, ha valaki máris tud valamit latinból. Hát ő az I. leckét a latin olvasókönyvből már könyv nélkül tudja. És már mondja is a latin mondatokat, melyeket később én is megtanultam. In schola sumus = az iskolában vagyunk. Ianua scholae alta est = Az iskola ajtaja magas. Tabula nigra est — a tábla fekete. Creta alba est = a kréta fehér. In tabula creta scribimus = a táblán krétával írunk. Non scholae, sed vitae discimus = nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mindezt oly pattogva, oly kérkedve, oly csámcsogva adta elő Koralik Jenő, hogy habzott a szája. Én is zsidó gyerekekkel együtt elkápráztam ekkora tudástól. Pedig hát szamárság volt az egész. Lassanként megtelt a tantermünk. Most láttuk, milyen sokan vagyunk. A mi osztályunk volt a legnépesebb osztály a kollégiumban. Elkezdtünk ismerkedni gyermekmódra. Bennünk volt valami kis tartózkodás, de még nagyobb vágyakozás is egymás iránt. Arra nem gondol a csikó, mikor befogják, hogy mekkora teher várakozik rá, de megérzi a sorsát, mikor a hámot ráadják, az istrángját fölvetik, szájában a zablát megszorítják. Valahogy ilyenformán voltunk mi, kis szecskák is ott az Okollégiumban az első latin óra előtt. Nem tudtuk, nem is tudhattuk, mennyi harc és mennyi baj vár reánk azon a nyolcévi gimnáziumi tanulói pályán, melynek e percben a küszöbén állunk. Csak sejtéseink voltak, és a pálya végén tündöklő fényben integetett felénk a ragyogó siker, a szép jövő. Azt azonban megéreztük, hogy akármi vár is reánk, közös lesz a sorsunk, közös a tusakodásunk, közös a teherhordozásunk. Ez pedig csak úgy mehet jól végbe, ha a kollégiumi diákköztársaságban mi egy családot alkotunk, és abban mi egy család tagjai: testvérek leszünk. Ezért volt meg bennünk ott az ókollégumban, az első latin óra előtt való drukkolásban a „vágyakozás egymás iránt”. Más szóval: az életre készülés érzete. Fogjunk kezet egymással és úgy induljunk! Mert nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk! Nyolc óra. Elhangzott a csengetés. És ezzel megnyílt a tanóra. Az első óra. Első órája a tanévnek. Első órája a most induló 8 éves küzdelemnek. Oh, Uram, segíts most; óh Uram, adj most jó előmenetelt! Nyílik az ajtó. Belép Győri Gyula tanár, osztályfőnök. Amint föllép a katedrára, seregszemlét tart. Szeme ragyog az örömtől, hogy ilyen szép és népes osztálya van. Arcán ünnepel a mosoly és a fényes tekintet, amellyel átfog bennün<£>“ 16
