Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK- Mihály! Hát hogy csinálhat ilyent, hogy egymaga eszik, és elnézi, hogy ez a szegény kislegátus meg nem eszik! Szemérmes az ilyen kisdiák, ez bizony nem mer enni, ha nem kínálják! Mire Mihály mester imigyen válaszolt:- Hát, hiszen csak van szeme, és láthatja, hogy én eszem! És esze is van, hát tudhatja, hogy ő is ehetik!- Igen, de ez szerény és szemérmes, magának meg nincs szíve, hogy szóljon hozzá egy jó szót! így feddte meg az asszony az urát. E a párbeszéd után aztán szépen megebédeltünk hármasban, nem gondolva, hogy az élet még összehoz Mihály mesterrel engem. Ebéd után pedig fölmentem a templomdombra és ott a jó vizes gyepre lefeküdtem. Nem volt biz nekem sem szűröm, sem subám, sem takaróm, csak a vizes gyep volt a párnám, mivelhogy aznap éjjel esett az eső. Mégsem lett semmi bajom nékem, mivel a jó Isten megőrzött engem. Pár órai alvás után Csonka Feri ébresztett fel álmomból, aki nem volt más, mint a herényi papék fia. Nagy darab mákoskalács volt a kezében. Kívánatos, szép kalács az ünnepi kalácsból. Édesanyja küldte nekem, a kislegátusnak, „a szegény kis fáradt diáknak”. Aztán meghívott Feri a Balatonra csónakázni. Ha valaki látott volna engem a köves bakonyi úton, amint véresre marta lábamat a cipő, ha látott volna a templomdombon, a vizes gyepen fáradt vándorfiú módjára aludni, ugyancsak elcsodálkozott volna, hogy ni, most meg itt csolnakázik a vándorfiú, mint egy halászlegény, a hullámzó Balaton tetején! Pedig akkor láttam először a Balatont. És ez a vándorfiú, ez a halászlegény: ez lesz holnap Berényben a - kislegátus! Ez fogja hirdetni: „A mennyei követ megérkezett a mennyből”. Hatodikos koromban karácsonykor Csurgó-Bodajk-Móron voltam kislegátus. Az ünnep első napján végeztem a szolgálatot Móron. De jó későn, mert a majorokba is ki kellett mennem. Mivel későre járt az idő, a tanítóék nem akartak továbbengedni Bodajkra. De én kötöttem magam ahhoz, hogy elmegyek, hogy reggel korán ébredhessek és végezhessek Bodajkon, és jusson még elég időm Csurgóra, mely sokkal nagyobb gyülekezet, mint Bodajk. Hát elmentem. Elindultam a nagy hóban, amely mint egy óriási fehér szőnyeg borította a vidéket, amelyből a sötétben csak annyit láttam, amennyit a frissen esett hó csillogó fénye engedett látni. De utat, azt nem mutatott. Nem mutatta meg, mikor egy helyen, egy híd után, kettévált az út. Én gyanútlanul mentem tovább az úton arrafelé, amerről házak gyér fénye integetett hívogatólag felém. Igaz, a fény csalóka volt, mert egyre távolodott tőlem. Már el is keseredtem a nagy és nehéz 161 «?>
