Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR megmentője, mikor végveszedelemben volt az elviselhetetlen zsarnokság miatt. Azért rendeztünk hát tüntetést, hogy ezt tudtára adjuk az apát úrnak! Akartok- e hát egyek lenni velünk, mikor a tanári kar előtt kell védekeznünk? Akarjátok-e a büntetést az egész ifjúságra, ha a tanári kar egyet, vagy egyeseket választ ki büntetésre?- Akarjuk! - zúgtuk, harsogtuk mindnyájan, valami ötszázan, olyan lelkesedéssel, mint a magyar országgyűlés zúghatta 48-ban Kossuth szavára: Megadjuk! Nekünk is kigyúlt a szemünk, égett az arcunk, amint a belső tűztől hevítve kiáltottuk: Akarjuk! Akarjuk! Akarjuk! Megindultak erre, és meghajtották ágaikat a ligetek hársfái, édes illatárral tették fűszeressé körülöttünk a levegőt. A tókertek munkásai pedig fölegyenesedtek, levették a kalapjukat, mintha imádkoznának. Mert énekek harsantak fel ajkunkról, először zsoltárok, aztán hazafias énekek. S végül a Kossuth-nóta hangjaival indultunk vissza a városba, a Konviktusra; akik pedig nem voltak konviktualisták, azok haza vagy szállásaikra. thb * Mfr O, ti édes hetedikesek, ti nagyok, ti szépek, én aranyos ideáljaim! Milyen ártatlan, mélyen hiszékeny, milyen naiv emberek voltatok ti! Ki hitette el veletek, hogy a ti tanáraitok most hajszát, büntetőeljárást, bosszúhadjáratot indítanak ellenetek? Az vagy képzelgő, vagy huncut volt. Mert a ti tanáraitoknak eszük ágában se volt büntetni, vagy éppen kicsapni benneteket. Mert lám, tanári szék elé se citáltak, meg se kérdeztek, ki se hallgattak a tüntetés felől titeket. Nem olyan fából voltak faragva a ti tanáraitok. Református emberek, magyar emberek, igaz emberek, pápai tanárok voltak ők. Az igazságért, a lelkiismereti szabadságért több mint másfél századon át üldöztetést szenvedett pápai kollégium tanárai. Hiszen az a hír terjengett közöttünk, hogy egy tanár úr is ott volt a tüntetésben, de a sötétben nem vettük észre. Győri Gyula lett volna ez a tanár, az én kedves osztályfőnökön, az ifjúság barátja, akit mégis felismertek. Én nem láttam, de elhiszem, hogy ott volt. Mert rávall az egyéniségére. Ó, én édes Kollégiumom! Ó, én drága Szellemi Édesanyám! Milyen jó helyünk is volt nekünk a te anyai kebleden! Nem győzök hálát adni Istennek, hogy a te dajkálkodó kebledre adott nevelőbe engem! Mert akármi érhetett az életben bennünket, ott mindig hűséget, dajkálkodó szeretetet, védelmet találtunk. Jeruzsálemünk voltál nekünk, ahonnan később is, mindig jött felénk a 150 «<*
