Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
OLE SÁNDOR mint valakik, mint a nagy március 15-e rendezésének kockázatviselői és felelősség hordozói! Nem lehetett velük csak akárhogy beszélni! Még a tanári tekintet se siklott el könnyedén felettük! Sebestyén tanár úr, ha számtanból felhívta őket és nem tudtak, nem mert rájuk ripakodni, csak ennyit mert nekik mondani: hm, hm. Ezek a téli kabátjukat vagy felöltőjüket fel sem öltötték; csak úgy könnyedén, hanyagul, elől a két szárnyát összefogva, a vállukra vetették. Még a kollégium folyosója is hangosabban kopogott a lépteik alatt. Lidi néni úgy válogatta nekik kosárba a piros alma szebbjét - „a lölkömnek” -, ha kérték. Tóth Ferenc bácsi sokra becsülte őket, mert egymásután kapták hazulról a garanciapénzeket, és a kézbesítésért neki is kijártak a fillérek. Szóval: nagy önzetkeltő és pirosító szer az anyagi garancia - még március 15-én is! A pénz nagy tekintet és nagy tekintély! Még akkor is, ha netán nem is fizetünk, csak a váltót írjuk alá! Pedig a tekintélynek még fokozása is volt. Joga volt a garantálónak vendégeket hívni a bálba. A választmány választott egy bálrendező bizottságot, és ez intézett minden dolgot, ami a táncmulatságra tartozott. Ez bocsátotta ki a meghívókat. A garantáló tehát fölírta a meghívandó címeit egy papírra, azt beadta a bizottsághoz, a bizottság elbírálta, s ha jóváhagyta, a meghívó elment az illetőkhöz. Mennyi meghívó szétment így az országba! De várták is ám sok helyen ezeket a piros-fehér-zöld szélű, aranyos meghívókat a pápai március 15-ére! Még a könny is kicsordult sok helyen a szemekből, ahová egy ilyen meghívó megérkezett! Melegséget, forró érzelmet, édes kérdéseket, fontos családi ügyeket vitt vagy keltett az ilyen meghívó sok helyen. És hogy megbecsülték őket! Én 1930 novemberében kerültem Étére mint pápai lelkész, a pápai templomépítés ügyében. Végigjártam az egész falut. Amint a Pongráczék házához érek, Pongrácz Jóska testvére csak elém tart egy meghívót, egy piros, fehér-zöld szélűt, azzal, hogy olvassam el. Nézem. Hát, a mi meghívónk volt az Ocskay briga- déros előadására! Mikor volt ez? 1906-ban, az én III-ad éves teológuskoromban! Tehát Pongráczék 24 év óta őrizték ezt a meghívót! Nem dobták ki, és nem vetették tűzre. Ott őrizték a ládafiában, ahol a nagyapjuk végrendeletét és a nagymamájuk móring-levelét őrizték! A garantálók tisztessége abban érte el a legfelső fokot, hogy közülük hívta be a bizottság a rendezőket, akik fogadták a bálra megérkező vendégeket és bekísérték a táncterembe őket. Az egész táncmulatság ideje alatt, kint is, bent is, őket illette a rendfenntartás joga és kötelessége; ők vigyáztak arra, hogy az illendőség, a tisztesség és a jó ízlés ellen vétség ne essék, és a Kollégiumot szó ne érhesse. Édes kötelességük volt arról gondoskodni, hogy ott minden vendég 126
