Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
ÓLÉ SÁNDOR Balaton-menti lelkészektől és gyülekezetektől, s még a pirinyó kisdiákok, az édes kis “szecskák” is kaptak egy-egy kispohárral belőle! Ráadásul még dr. Antal Géza és dr. Kapossy Lucián tanárok is ott étkeztek a széniori asztalnál velünk. Dr. Antal Géza a régebbi, dr. Kapossy Lucián az új köztartási felügyelő, így lett a mi március 15-i ebédünk ünnepi díszebéd. A szénior felköszöntötte őket az ifjúság nevében, és ők válaszoltak. Antal Géza beszédjének a témája ez volt: “Kollégium és Konviktus.” Kapossy Luciáné pedig ez: “Ellensúlyozó”. Czeglédy Pál nyugalmazott lévai lelkész és barsi esperes még ma is el tudja mondani szószerint e beszédeket. A múltkor nekem megírta Kapossy beszédét, melyet azzal kezdett, hogy ő a nagy Széchenyi István tisztét tölti be közöttünk, mikor igyekszik „ellensúlyozni” és kötelességünk teljesítésére nevelni bennünket. Mai eszemmel én is belátom, jobban, mint akkor, hogy bizony nagy szükségünk volt nekünk az ellensúlyozásra, mert forró volt a vérünk, nagy volt a gőz bennünk, mely féket nem ismerve, tűznek-víznek neki hajtott bennünket. Lám, most is. Azt hiszitek, úgy-e, hogy mi, a konviktusi ebéd után, szépen hazamentünk és otthon illedelmesen lecsücsültünk, hozzálátva a holnaputáni feladataink megoldásához és leckéink megtanulásához? Hogyne! Nem ismertek akkor bennünket, ha ezt hiszitek rólunk! Ott maradtunk a Kollégium udvarán, s az ott kint levő tornaszereken olyan tornázást csaptunk, amilyent máskor nem látott tőlünk Tóth Pál tanár úr! Én ugyan máskor nem tudtam fölmászni a nyújtóra, de akkor megcsináltam a „gippet” és a „hasfölingást” úgy, hogy egyszerre ott teremtem a nyújtó tetején, s úgy néztem le onnan, mint egy trium- fátor! Aztán kimentünk a vasútra, vagy a Ligetbe, Grófi útra, vagy várkertbe, s ott márciusoztunk vacsoráig, hogy utána menjünk a színházba, a földszinti állóhelyre vagy a kakasülőre, már akik befértünk. Ekkor még persze nem voltunk nagydiákok. Ötödikesek, hatodikosok lehettünk, de ezek még nem igazi nagydiákok. Azok voltak a nagydiákok, akiknek már „ferencjóska” a szalonruhájuk vagy legalább „Zsakett”-jük volt, akik tehát színház után fölmentek a „Griff’-be, a táncmulatságra, vagyis a hetedikesek és nyolcadikosok, no meg a teológusok! Ezek már igen! Ezeket már elfogadta a társadalom “fiatalemberek”-nek, mert ezeknek már pelyhedzett a legénytoll állukon, jártak tánciskolába, tudták a francianégyest, ismerték az etikett szabályait, ki tudták fejezni művelt ifjakhoz illően magukat, tudták a szépet tenni a szépnek, azoknak az aranyos kisasszonyoknak, akik a délelőtti felvonuláskor láthatóvá tették mosolygó arcukat a kivirágzott és fölpántlikázott ablakokból. Óh, de szépek voltak a mi időnkben azok a pápai ablakok! A Nátus ablakai és a magános házak ablakai. Hogy tudták ezek az ifjakkal megéreztetni, hogy veles?» 124
