Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
PAPAI DIAKEMLEKEK hazájáért porlik is, mégis él, él, mint maga az igazság, mint maga az eszme, él örökké, él nemzete szívében, él a nemzetek szívében! Az ünnepi beszéd után már csak a Szózat volna hátra, és oszolhatnak a közönség. De nem oszlik ám! Nem fejbólintó Jánosokból, nem „minden-mindegy” emberekből, nem hideg, lusta, közönyös emberekből áll ez a közönség, hogy eloszoljék. Sőt egyre-másra újak jönnek. Már itt van az egész utca népe. Gyülekezik a szomszédos utcák, a Kossuth-, a Szent László-, a Márton István utca népe, mind-mind akar hallani valamit. Gáty tanár úr kiadja a jelszót: Elénekeljük a Honfi-dalt. És elénekeljük: „Tied vagyok, tied hazám.” Úgy énekeltük, hogy imádság lett belőle. Mikor ezt mondtuk: „Szentegyház keblem belseje, oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot eldöntőm érted'” - az arcokat elöntötte a könny. Hiszen Petőfi könnyei is beléperegtek az üvegbe, melynek borát egy cseppig kihajtotta, hát akkor a mi arcunkat hogy el ne borítanák a könnyek! Azonban csak nem akar távozni a Petőfi-ház elől senki. Senki se mozdul. Nem engedi a Petőfi-ház. Nem engedi az emléktábla a ház falában. Nem engedi az Ókollégium. Nem engedi a múlt. A sok szép emlék. Köt bennünket a történet. Mindenki vár valamit. S ekkor „vakmerőn s hívatlanul előáll harmadik”. Föllép a pódiumra ismét egy hetedikes diák és elkezdi: „Egy gondolat bánt engemet.” Nem mondom, nem Izsák Jóska volt. Nem volt ez nagy szavaló. De az a tűz, mely benne lobogott, mindnyájunkat megragadott. Petőfit idézte közénk. Ismét ott éreztük magunk között, mint egyszer a Képzőtársaságban. Mert megmozdultak a falak, s kilépett közülük az élő Petőfi, a pápai diák Petőfi, s ő harsogta el a „Világszabadság”-ot. Ő, és mi mind megszállottjai lettünk e jelenetnek, e jelenségnek! Mert az volt! Jelenség volt! És mi a földbe gyökereztünk. A „Csatadal” szabadított fel bennünket, a Petőfi csatadala, melyet Gáty tanár úr kezdett el velünk, illetve a nagykántussal énekeltetni. „Trombita harsog, dob pereg, kész a csatára a sereg: Előre!” „Ha lehull a két kezünk is, ha mindnyájan itt veszünk is: Előre! Hogyha el kell veszni, nosza! Mi vesszünk el, ne a haza! Előre!” Tökéletes ünnep volt ez. Az ifjúság triumfálása. Az ifjúság diadalünnepe. Elérte a legmagasabb fokot. Feljebb már nincs. Tovább már nem lehet. Azért hát most már elkezdett oszolni a gyülekezet. Mi is rendekbe fejlődtünk, és felejthetetlen emlékeinkkel indultunk hazafelé, a Konviktusra. Konviktus. Nem a szülői ház. De hasonmása. Diákok otthona. Azért ez is bekapcsolódott az ünneplésbe. Díszebéddel várt bennünket. Rántott borjúhússal (bécsi szelettel) és fánkkal! Még bor is volt hozzá! Beszerezte a főiskolai szénior szép levelekkel s Kapossy tanár úr segítségével, innen-onnan, főiskolát szerető 123
