Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
ÓLÉ SÁNDOR Petőfi utcába, a Petőfi-ház elé, melynek falában emléktábla hirdeti Petőfi pápai diák voltát. Mi énekeltünk, s amerre elhaladtunk, minden ablakból a tavasz mosolygott ránk vadvirágokkal, nemzetiszínű pántlikákkal és mosolygó honle- ányi arcokkal. A Petőfi-ház előtt - mely az Ókollégium tőszomszédságában van - igen nagy műsor kerekedett, jóformán hirtelen, a diákok Petőfi-szerelméből. Elénekeltük a Himnuszt. Akkor fölpattant az emelvényre egy hetedikes gimnazista, és elkiáltotta: Talpra magyar! Hí a haza! És elszavalta a Nemzeti dalt, de olyan volt, mint a futótűz, csak úgy lobogott, harsogott, pattogott, amint a szűk utcán a szél belekapott; gyönge volt még a hangja, hiszen mindössze 17-18 éves volt, de a honfitűz, az ifjonti lelkesedés tüze erőt adott neki. És ami ekkor következett a Petőfi-ház előtt, azt hallottátok volna! Elénekelte a nagykántus a Nemzeti dalt elejétől végig. A már kigyulladt tűz továbbterjedt. Mintha már a házak fedelein pattogtak volna a zsindelyek, mikor ott énekeltük: “Sehonnai bitang ember! Ki most, ha kell, halni nem mer! Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete!” A tűz csak akkor kezdett csöndesedni, s az ének akkor kezdte szívünket a szentség ruhájába öltöztetni, mikor az utolsó vershez érkeztünk „Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett mondják el szent neveinket!” Óh! Óh, Petőfi! Te név, te igaz, te tiszta, te hű, te szent! Petőfi, te diákhősünk, barátunk, testvérünk, példaképünk, eszményképünk! És te, 48-as márciusi ifjúság! És te 48-as magyar nép! Légy áldott! Legyen áldott az is, ki neved ajkára veszi! Mert „többé nem dobhat el. Szentség gyanánt hogy befogadja éked, Őrző oltárrá válik a kebel.” (Ábrányi Emil) A nemzeti dal után föllép az emelvényre egy nyolcadikos gimnazista komoly méltósággal, mint aki a legkomolyabb szolgálatba kezd most, mikor Petőfiről kezd emlékbeszédet mondani. Petőfiről, kit egy angol professzor Shakespeare mellé állított. Petőfiről, aki, mint világirodalom legnagyobb lírikusa, ma is él, itt van közöttünk, ott van mindenütt a népek között, hol ismerik őt, és tanít hazát szeretni, szabadságért lelkesülni, érette mindent elhagyni, még az életet is feláldozni és önként meghalni. És beszél Petőfiről úgy, mint pápai diákról, aki itt lakott ebben a házban, itt tanult ebben az Ókollégiumban, itt bontogatta szárnyait, itt írta első verseit, itt lépett fel a Parnasszusra, hogy legyen a nemzeti ifjúságnak vezéralakja, népnek, sajtónak, gondolatnak, nyelvnek és kéznek a láncokból felszabadítója, minden népnek, a világszabadságnak lánglelkű Tirtenusza, s a végén hősi halottja! Hősi halottja, de aki eszmékért hal meg, aki 122
