Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
PAPAI DIAKEMLEKEK volt mindenütt e földön, hol apáink vére folyt! ,Jsten csodája, hogy még áll hazánk!” - mondja Petőfi. De mi nemcsak a költőtől tudjuk ezt. Tőle is, mert ő is meglátta a csodát létünkben. De mi magasabb helyről is tudjuk. Egészen fémről: a Kijelentésből tudjuk, hogy „kegyelemből tartattunk meg, hit által”. Hit által, mert a mi eleink hívő emberek voltak. Ha hívő emberek nem lettek volna, folt se vált volna belőlünk! Elsüllyedt volna a magyar! De Isten mellette volt és megtartotta! Ne dobjuk el hát bizodalmunkat, melynek nagy jutalma van. Mert: „Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid. 10: 35-39.) Egyik kántusóra követi a másikat. Már jól benne vagyunk a kuruc énekek gyakorlásában, mikor előkerül a Honfi-dal és a Nemzeti dal. Mert mi a Nemzetei dalt nemcsak szavaltuk, hanem énekeltük is. Vérpezsdítő volt énekelni: „Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Ez a legalkalmasabb arra, hogy lázba jöjjön a diák tőle. Sokkal jobban, mint a szavalásától. Ha a zenéje kifejezi azt, amit Petőfi beleírt a költeménybe. Azt a hazájáért forró indulatot, azt a fékezhetetlen szenvedélyt, amely Petőfiben izzott, mint valami tűzhányó-hegyben, s aminek a lecsapódása ez a forradalmi költemény. Az a dallam, amellyel mi énekeltük a Nemzeti dalt, ilyen volt. Ismertünk más dallamot is, de az nem volt méltó hozzá, mert nem jött lázba a diák tőle. A mienktől igen. Akkor az volt a véleményünk, hogy ez Gáty tanár úr szerzeménye. Nagy volt azért a Gáty tanár úr neve miközöttünk. Visszhangzottak a falak tőle, épp úgy, mint a daltól és indulóktól, miket a kántusban énekeltünk. Kossuth-induló, Klapka-induló, Kossuth-nóta. Egymás után jöttek elő, és a mi lelkünk ezeken ringatózott folyvást. Ezekkel aludt el, és ezekkel ébredt fel. Megtanultuk a Himnuszt és a Szózatot is. És pedig nemcsak az első verseket énekeltük belőlük, hanem az egész Himnuszt és az egész Szózatot. De a kántusórákon nem az egészet, csak otthon, a diákszállásokon. Ott vált vérünkké mindkettő. Hogy én máig is végigénekelem hajnalok- hajnalán mindkettőt, csak úgy magamban, de végigénekelem, ezt a természetté vált szokásomat onnan hoztam magammal pápai diákkoromból. Hogy az estébe hajló délutáni órákon megfogom a kis Judit unokám kezét, azaz, hogy ő fogja meg az én kezemet, és körbesétálva a szobában, éneklem néki órákon át a zsoltárokat, a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótákat, ezt a véremmé vált szokásomat onnan hoztam magammal diákkoromból, a feledhetetlen diákszállásokról. Nem tudtam megváltozni. És nem is akartam megváltozni. De hogy is akartam volna megváltozni? Hát válhatott volna-e szebb valami a véremmé, mint amit ott szedtem fel a pápai Kollégiumban, a pápai Kollégium <£>■> 117 «a
