Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Nádasdy Lajos: Petőfi, a pápai diák

hogy bárkihez is közelebb kerülhetett volna, akár értelmileg, akár érzelmileg. Ezért nem is barátkozhatott meg a pápai diáktársakkal, bármennyire tapasztalta is azok segítőkészségét. Nem érkezhetett hát Pápára biztos céllal és eleven reménnyel. Mégis itt kapta meg a lehetőséget arra, hogy továbbtanuljon.

Akadt egy aránylag még fiatal, de komoly professzor, aki megértette ezt a sorsgyötörte, különös magatartásé fiatalembert. Vajon miért? Talán felismerte benne a kirobbanó tehetséget, az irodalomban új ösvényt vágó bátor kezdeményezőt, a sors kerekét a kellő pillanatban megragadó harcos forradalmárt? Korántsem. Érzésünk szerint Tarczy magatartásában, Petőfihez való viszonyulásában saját sorsának kegyetlenül kemény próbája is közrejátszott.

Ismeretes, hogy Tarczy volt az, aki hazánkban elsőnek lobogtatta meg a „felvilágosodás szövétnekét ä la Hegel”, és éppen e bakonyalji kisvárosban, Pápán. 1833-as dátumot viselő kéziratos könyvének legelső oldalán Hegelnek ezeket a szavait idézi: „Most még egyebet nem kívánhatok meg, minthogy kegyetek mindeneknek előtte a tudományhoz és magunkhozi bizodalommal jöjjenek tanításaimra. Bátorság az igazsághoz, hit a lélek hatalmához az első föltétele a Philosophiának. ” Tarczy előadásai nyomán a diákszívekben is föllobbant a láng és világítani kezdett a szövétnek. Ezt a lángot azonban mihamar oltogatni kezdte az ellenszenv, a hegeli dialektikával megbékélni nem tudó, azt nem is értő rövidlátás. Megindult a rágalomhadjárat a fiatal tanár ellen, majd nyíltan is vádat emeltek ellene az egyházi hatóságok előtt. A következmény: Tarczynak le kellett mondania a filozófia tanszékéről. Az értetlenséggel való hiábavaló harc és az így elszenvedett kudarc, a csalódás belső fájdalma, amit pár évvel korábban átélt - közelebb vitte Petőfihez. Együttérez ennek a fiatalembernek a sanyarú sorsával. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy sorstársak voltak! Persze mindegyik a maga útján és a maga módján. Tarczy élete végéig hordozta lelki sebeit, de Petőfi sem volt ez alól kivétel. Tarczy sebei már behegedtek, Petőfié még égtek, hiszen egészen frissek voltak. Sorban kapta a sebeket: apjától, az iskolától, tanároktól, katonáktól, színészektől, barátoktól: emberektől, akikkel valamilyen kapcsolata volt. Tarczy talán megérezte, mi az a kín, ami ezt a fiatalembert belülről marja, emészti.

Az értő és érző szívű fiatal professzor ezért karolta fel a Pápára érkező Petőfit. Amikor a leendő költőt sorsa idevetette, dehogyis gondolta, hogy ez a pápai esztendő, az utolsó iskolaév számára az alapozás, a lelki erők edzése lesz!

87