Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Jókai Mór Pápán írott verse és elbeszélése
Az ajtó rozsdás sarkai csikorogtak. Ő felrezzent, az ajtón Neró lépettbe, s a hölgy előtt megállt. — „Kelj fel Inda! — szólít ő mélly hangon — válaszodért jöttem s utol- szor kérdelek, akarsz-e enyim lenni, akarod-e hogy úrrá tegyelek ismét ősi birtokaidon; elfogadod kezemet s szivemet az értted lángolót, szólj Inda, én jó lovag vagyok, kardomat gyalázatomra ki nem húztam soha, s neked nincs - senkid a földön, egy szavadba kerül, hogy ellenségeid meghalványúljanak. 0 mond mi tilt a leghívebb, leglángolóbb szív szerelmét elfogadni; szív, érző szív nélkül szült-e anyád? hazudnak-e pihegő kebled halmai? hogy szerelmemet megveted.” 'Lovag! ez a mód egy hölgy szerelméhez jutni? ön elzár engem a világtól, mindenemtől a mit szerettem, s kényszerítni akar arra, minek önkényt kellene jőni — Néró! én nem így képzelém a szerelmet. Ön olly vadon, olly zordonul néz ki midőn szerelemről beszél — hagyjon-fel vele Sz: iváni lovag! szivem öné nem fog lehetni soha!’ „Inda! te olly méltatlanéi bánsz velem, legjobb tetteimet is vétkül tulajdonítod nekem; hallgass meg, miért hoztalak ide: Rokonod, Dolna Úr, ki most üli rokonai torát, megöleté bátyádat, téged én rejtélek ide órgyilka elől — s ez nem szerelmemet tanusítja-e?” 'Néró lovag! a múlt éjen sikoltást hallottam zártt ajtóm előtt — ezen sikoltás választ-el öntől engemet. Néró lovag! ön nem az, minek látszani akar, — ó én jól hallottam a halálsikoltást az éjcsendén keresztül — lovag! önnek kezei véresek.’ „Inda! miről ábrándozol! kezeim nem véresek s az éjjel mit hallhattál volna? — De hagyjuk azt; éjfél múlt már s ha szerelmem meg nem tart, hajnal hasadta előtt halottan fogsz feküdni a gyógytó fenekén!” ’Az Istenre Néró! ön szörnyű ember. „Ne vádolj engem! Dolna úr az, ki éltedet kioltani akarja. Szerelmem mindenható, de úgy mint Szentiváni Néró tehetlen vagyok téged meg menteni! — Hah! már is lépteket hallok — leány! válaszsz! — csak perczeid vannak hátra, köztem s a halál között. 'Soha. Én nem akarok hinni önnek, ön rágalmazó — azok szabadítóim léptei, hisz apámnak annyi hű szolgája volt.’ „Kenyérért ugató ebek... hallgass! egy szót se leány. 'Emberek! segítség! ide — kiálta a leány a lovag szörnyű rémületére.’ — Csend lön. „Az még csak egy ember lépte, de ha egy seregé volna is én Szentiváni Néró lovag vagyok! »Szentiváni Néró lovag! kiálta be az eblakon egy hang, s a sebhedt ifjú alakja tűnt-fel a holdfényben felkapaszkodva az ablak párkányára. 'Testvérem! bátyám! — kiálta öröm rebegve Inda. „Poklok lelke! — ordíta a lovag roppant szökéssel az ajtónál teremve, s remegve mint gyámoltalan agg. 275
