Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Jókai Mór Pápán írott verse és elbeszélése
'Hogyan?’ — „Ejh de nehezen tud ön valamit ököllel felérni, egy meg egy az kettő — az ön meséjébe két ember hal a vízbe, mellybe ön holnap reggel előtt egyet fog belevetni, s virradatkor összegyűjté vendégeit a tóparton, felkavarják a vizet, fenekéről a két halott előjön — akkor aztán jajveszékelnek önök s folytatják a lakomát.” 'Köszönöm drága barátom, köszönöm lovag Úr!’ A lovag gúnyos tekintettel mérte végig Dolna úrnak alacsony termetét s hol mosolyogva, hol feldobogó szívvel távozott-el a teremből s sarkantyúja pengése, nehéz lépteinek kopogása hangzának végig a folyosón. Éjfél körül lehetett az idő, a templom alól kifolyó bérez patak zuhogá- sa szegte-meg a csendet, hol megszorulva éles sziklák között, hol enyelgően tei'ülve-el a sík rónán csendesen haladt egy szikláktól környezett völgyig, mellynek fenekében képzi a gyógytavat, természetszerű gyógyszerét az emberek soknemű fájdalminak. — A tó szélit zöld balkány lepi s a sima tükrön hószin hattyúpárok libegnek, szárnyaikkal csapkodva a vizet, a hold arczától ragyogót. — E patak gyógyvize fölébe görnyedt egy véres alak, s a hüs nedvei szenvedő tagjait locsolá, majd betegen lihegve, mint sebhedt gim, majd boszusan nyöszörgve mint leszúrt oroszlán. A gyógyvíz enyhítően hatott égő sebeire s szinte könnyebbülten heveredett-le a kór a harmatos gyepre. Egy deli ifjú volt ez, halvány arczán szenvedő melancholia terült-el, termete lan- kadtsága daczára is izomtelinek mutatkozott, miilyen egy el nem pazarlott erejű ifjúé. Fölemelte nagy sötét szemeit, fel az égre, hosszú sóhaj merült fel kebléből: „Isten! — mondá indulatosan — Ó Isten merre vagy, hol a te lakod, az a tiszta s derült, — ez nem lehet a te eged, amelly alatt ördögök teremnek, kik nevetnek és kacagnak! — te hoztál elő ollyan embereket, kik lyukat kaparnak a földbe s azt a tűzszinű aranyat hozzák-fel s embert, — más embert temetnek helyébe. Fejem kábult! karjaim fájnak... Nero, Nero ördög te! — hah, ő jön, az óriás lovag, hallom lépteit. — A szikla kongott a lázas ifjú feje fölött, mintha valaki járna rajta, — ő felpillantott s a szentegyház falai ötlöttek szemeibe, tisztes méltóságos falak. „Oda! oda!” rebegé, s összeszedve erejét a sziklán kezde felsietni. * * * Sötét volt az egyház belseje, de nem korom sötét, az üvegtelen ablakokon keresztül dúsan ömlött át a hold szövétnek világa. Az oltár hideg márvány lépcsőin egy hölgy terült-el; a sötétség és helyzete nem róttak-le bájaiból, arcza halvány, mint az alabástrom, sima homloka az oltár kövéhez támaszkodott, szelíd szempillái csukva voltak, ajkain nemrég ellebbent fohásznak maradványai ültek, s szőke haja rendetlenül terült-el idomos vállaim. A templom véd- szentje lehete ő, olly szép, olly imádandó volt — csak keble szelíd pihegése jelenté, hogy ő él. 271*
