Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Petőfi Sándor Pápán írott versei és székfoglalója

Búval gondolom, hogy mik valának Hajdanán e porladó maradványok: Egy tornyos vár állt felségesen A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok setét kövére Bút susogva hajlik a repkény,

És a puszta ablak üregén át Csillog szomorún az esti fény,

Az atyának ott talán könyűje Áldva perge bátor gyermekére, Melynek hírsovárgó kebele Vágyva néze harcnak ellene.

Béke veled! szólt az őszült bajnok, Átövezve hősi karddal őt,

Soha többé, vagy térj győzve vissza; Érdemeld meg őseid nevét!

És a nemes ifjúnak szemébe Rémitő láng szállá; arca égé Rózsáknak virító berkeként,

Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harcba Akkoron röpült a dalia S mint erdőnek a viharban kellett Ellenének meghajolnia!

S mint virágos partu ér szelíden Szállt meg sziklavára teremében,

Az örömkönyűt síró atyát És ölelve szép menyasszonyát.

Ah gyakorta a szorongó kedves Erkélyéről néz a völgy felé,

Vért, pajzs csillog estnek aranyában, A parípa nyargal, hive jő: Hallgatólag jobbját néki nyújtja,

S áll majd halványan, majd elpirúlva; De mi szende szemeiből szól,

Olyat Petrarc’ s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terűinek Durván összebonyolúlt füvek,

Ott a billikom vidáman csenge,