Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Petőfi Sándor Pápán írott versei és székfoglalója

Míg a csillagok kiégtenek;

Terhesen vitt harcok diadalma És a szent csaták szörnyű kalandja Míg emlékezetben újra kelt,

Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos Éj takarja a dicső helyet,

S esti szél nyög búsan, hol erősek Vigadának áldomás felett;

Ott magányos kórók lengedeznek,

Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek, Ha riadván a harctrombita Csataménre pattant az atya.

Elhamvadtak a hatalmas csontok Immár a borongó föld alatt:

Félig sűlyedt kő alig mutatja,

Hol találták végnyugalmokat.

Mennyi lett játéka a szeleknek, Sírjaikkal emlékeik is vesztek;

A vitéz kor fénytettei felett Feledés űz barna felleget.

így enyész az élet dicsősége S hatalomnak álomképzete! így merül a gyors idő röptével Éjbe minden, amit föld szüle! Hamvveder, szánt az emlékezetnek, Halhatatlanság-igérő ének,

Győztes főt koszorúzó babér,

S tett, amelyet érc, márvány dicsér:

Minden, ami bájol, s vággyal tölti Itt a porban a nemes kebelt,

Eltűn, mint az őszi nap sugára,

Hogyha vész a láthatárra kelt.

Kik vígan ölelkezének este,

A korány arcokra már bút feste;

A barátság is, s a szerelem Kéje vész a földről jegytelen.

Édes szerelem! rózsás ösvényed Pusztaság tövisivei határ,