Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Vass Vince: Jókai kálvinizmusa

ormain futva bujdokolnak, futva, de arcaikat dacosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők, rongyosak, de büszkék...” „Jaj annak, aki behozta e honba a vérinkvizíciót, kik üldözték a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldték gályarabokul!” (Utolsó fejedelem) De „a vértanúk hamvait széthordta az idő, s minden porszeméből egy-egy új követő támadt.” (Fráter György) A Petki Farkas leányai c. novellájában hű képét állítja elénk a hazájuktól, családjuktól megfosztott, de hitük mellett kitartó gályarab-lelkészeknek, és itthon maradt családjuk siralmas helyzetének, egy képben, egy alakban megtestesítve. Megható az is, mikor a romok felett meggyűjtja a hit fáklyáját: „templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek, koporsódarabokból szószéket állítanak fel, arra felállva mondott imádságot velük együtt a pap, könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, s tetszett Istennek.” Ugyanez a kép áll előttünk a Barátfalvi lévitában: „Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras ember; rustikusok, szénégetők, akik közt egy potior sem találtatik, sem pedig Melchisédek, aki őket szárnyai alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja leikeiket, valamint hogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemiléket az az instinctus, hogy énekeljenek. Énekelni óhajtanának, de nincs, aki őket erre megtanítsa. Gyermekeik is vannak, kikre szintén ráférne az ABC. De nincsen, aki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helyben lakó más- vallásűak, vagy a szomszéd falvak harangszavából, de nincs, aki e szent napon előttük a szentírást magyarázná. Vannak szülötteik, azokat nincs, aki megkeresztelje, vannak szerető párjaik, azokat nincs, aki összeadja; halottaikat nincs, aki elbúcsúztassa.”

De a leghívebben, a legmegindítóbban állítja elénk a vallási türelmetlenség korát Az elátkozott családban. Otthon érzi magát, hiszen Komáromról, szülőföldjéről ír, saját gyülekezetének a viszontagságait adja elő. Tárgyát a komáromi nagy földrengés idejéből veszi, abból a korból, amikor a komáromi reformátusoknak nem volt szabad templomot építeniük. A nagy veszedelem idején minden ember Istenhez fordult, mindenki sietett a templomba, hogy elénekelje: Irgalmazz nekünk! S akkor olyan rosszul esett látni, - írja Jókai -, hogy imitt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ülnek, kiket nem buzdított fel a harangszó, kik zárt ajakkal, bánatos arccal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszkodni. Éjnek éjszakáján

210