Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Vass Vince: Jókai kálvinizmusa
szemeinket letöröli, hogy azután kezdjünk a tiszta lapra egy új, fényesebb, dicsőbb történetet írni.” „Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az Isten egy jobb ellenséget. Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a reformáció, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a szabadságérzet, emelkedhetett fel templomi szentséggé a hazaszeretet. E nagy csapása nélkül az istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt zsarnokokból és nyomorult helótákból állna, rég elpusztította volna önmagát. Mikor a lecke megfogant, akkor az, aki ránk bocsátá vaskezét, ismét visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz nyomai rajtunk?” Kegyelem és büntetés, felemelő, szelíd kéz és intő vaskéz, ez járt együtt e nemzet életében, s a büntetés is kegyelem volt azért, hogy e nemzet megtarthassák. Emberakarat és istenerő küzdelme, hogy az Isten-erő győzzön: ez az egyes ember és a nemzet története. És a reformációt megtartásra adta ennek a nemzetnek az Isten. Ha az emberakarat győzött volna, Magyarország elveszett volna. Ez Jókainak állandó meggyőződése maradt: „Lehet csúfolódni a kálvinistákra, de azt el kell ismerni, hogy súlyos korszakokon keresztül az ő patriarchális didaktikai rendszerük tartotta fenn és terjesztette nagy Magyarországon a magyar nemzetiséget, a szabadság érzetét és a köz- művelődést.” (A lőcsei fehér asszony) De mindenek felett az emberi szívben látja Jókai az Istent: „Mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejutainál maga az emberi szív élete!” „Látom őt a csillagtejutakban, látom az aszú falevél férgeinek életében, látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi lángész remekeiben, látom az üres papírlapon előttem. Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám. S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, aki középen áll, az az ember. Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja. A nap csak eszköz, a föld a cél, bárha ez forog is ama körül; s a mindenség közepe nem a Syrius, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel.” íme, ez Jókai világnézete: mindenben, mindenütt az Isten. „Akárhova nézek, bármerre fordulok, mindenütt őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: fűben, fában, falevélben.” Övé a dicsőség. Ezért hisz Jókai szinte túlzott, naiv értelmezéssel a predestinációban: „Fatalista vagyok, ómenekben, predestinacioban hiszek; a földöntúli világ, az életen túli élet, az érzékektől felfoghatatlan lények befolyása sorsunkra, meggyőződés nálam.” (Negyven év visszhangja) 206
