Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő

Petőfi egyik legjellemzőbb sajátsága. („Nem Pesten történt, amit hallotok / Ott ilyen regényes dolgok nem történnek" vagy „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” vagy „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!" vagy „Itt a nyilam! mibe lőjjem?” stb.)

Természetesen a Felköszöntés kezdő átkozódó sorai a híres példáknál sokkal kevésbé eredetiek és erősek, de mindenesetre ez a tipikus „ajtóstul a házba”- felütés mint egy jellemző komponálási technikája a nagy Petőfinek már ekkor birtokában volt. A vers a továbbiakban szokványos bordicsérő, pohárköszöntő, majd a barátok, az élet, az igazság és a remény éltetése következik. Ez az éljenzés egyre lendületesebb, míg végül a kezdésnél nem kevésbé hatásosan egy váratlan csattanóval ér véget a vers: „Éljen a menny, a pokol és minden, / Minden éljen... oh csak vesszek én!" Szinte várjuk a csattanást: annyira hozzátartozna a zárlathoz a fenékig kiivott pohár- földhözvágása. Mindenesetre verbálisán megszületett ez a gesztus, s ennél - meg némi teátrális világfájdalomnál - nem több illik egy ifjú romantikus költőhöz.

A Felköszöntés és a Barátimhoz születésével nagyjából egyidőben (kb. 1842. október - 1843. május) több boros-mulatós-lakomázós verset is írt Petőfi (Hortobágyi kocsmárosné, Disznótorban, Pálnapkor, Dínomdánom, Víz és bor). Nl elsőként és utolsóként felsorolt kivételével a többi három szintén köszöntőszerű és ebből fakadóan retorikus, tréfás-lendületes, bolondozó.

A Barátimhoz beszédhelyzete a váratlanul betoppanó lírai alany kedvesen bohókás „Adjon Istene” a meglepett cimborákhoz. A találkozás megünneplését, az áldomást csak a verszárlat említi. A köszöntés kezdő- és az áldomás záróakkordja között a lírai hős röviden elmeséli, mi történt vele addig, míg volt diáktársai továbbra is biztonságban, a maguk kis szűk világában élték megszokott diákéletüket. Ekkor újból feltűnik a sorsüldözött, heroikus küzdelmeket vívó, ám a sorssal dacoló, víg kedélyű garabonciás figurája, akit életének kalandossága, izgalmas, titokzatos mivolta romantikus glóriával övez, s akire a többiek nyilván irigy csodálattal elegy borzongással néznek fel a maguk szürke és nyugodalmas élethelyzetéből... Ez a szerep kezdettől ráragadt Petőfire Pápán, számtalan anekdota szól erről a kortársak visszaemlékezéseiben. Természetesen a dolog tényszerűen igaz: Petőfi valóban különbözött diáktársaitól, s láthattuk hogy ezt - költői énjét keresve - szíves-örömest vállalta verseiben

m