Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő

egyezik a fenti Petőfi-versekével: „Istent imádok, / Isten után / miként egy angyalt / Téged leány. / Hiszem hogy üdvöt adsz nekem, / s imádni késztet érzetem... Ha eyyesülend, hit, és remény / Lányzó szerelmünk / Bájédenén, / A földi lét nyomorszakát / Egy hosszú menybe éljük át. ” Hogy ez a téma, ez a tónus mennyire népszerű volt az önképzőköri ifjúság körében, bizonyítja, hogy Petőfi összes műveinek kötetében van még egy efféle vers, amit alig egy hónappal az Ideál után írt. Címe: Ideál és való. Ez a jóval rövidebb és formájában is egyszerűbb vers a szokásos sémával indul: A lírai alany a csillagos égre emelt szemmel epekedik az égi Ideálért. Ám tekintete váratlanul lejjebb száll, a csillagokról a szemközti ablakra veti, ahol egy „lyányka” áll. És ekkor az ég és föld közti tétovázás megszűnik, a költő az „ideál” ellenében a „való”-ra voksol a szellemes csattanóval záruló utolsó versszakban: „Képzetem, varázsalakja! / Tűnj egedbe, tűnj tova; / Való kell a föld fiának, / S költő - nem a föld fia?"

Ez a kis súlytalan költemény már jelzi az elmozdulást, hogy Petőfi bármennyit ír is még „menynek röpített képzeményekről” és hasonlókról, mégsem lesz az éteri sóvárgás finom tollú bánatos lírikusa a későbbiekben.

A Szín és való is egy ideálért való kótyagos rajongást, a valósággal való szembenézést, s a kijózanodást fogalmazza meg. Ennek a versnek van életrajzi élményalapja is. (Egy vándortársulat Seribe: Egy pohár víz című darabját adta elő a városban. Az intrikus Malborough hercegnőt alakító Szathmáiyné iránt nemes érzelmekre lobbant a diák Petőfi. Kozma Sándor, akinek irodalmi kapcsolatai is voltak, elkísérte a Griff szállóba, hogy hódolatukat tegyék a művésznőnél. Petőfi végül nem is üdvözölte, csak a szálloda folyosóján messziről látta, mivel a színésznő megjelenése és viselkedése olyannyira közönséges és kiábrándító volt, hogy Petőfi fejvesztetten menekült. Hazafelé jóakarók megsúgták a művésznő szeretőjének nevét is. A vers ez utóbbi momentumot, az idealizált lény erkölcsi devalválódását fogalmazza meg.)

A költemény harmadik személyben beszél a fiatalemberről. Három részből áll az epiko-lírai művecske, három „felvonásban” tárgyalja a rajongás- csalódás-keserű kiábrándultság drámai érzelmi hullámzását a fiatalember lelkében, s e tagolásnak megfelelően versformát is vált a költő. Az első és második rész megközelítőleg azonos hosszúságú, a strófikus tagolás is hasonló: félrímes jambikus strófákról van szó, csak annyi az eltérés, hogy az első rész