Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XVI. Helyzetem a Prochazka családban

Egyszerűen előadni nem tudott, mindjárt szavaló tónusba ment át, ha beszélt. Szeretett magáról beszélni, legjobban szerette magát abba a pózba beállítani, mikor Hunyadi huszár korában a dörgő ágyuk moraja között az ellenség soraiba bevágott és szabdalta a németet. Még a szószéken is akár hányszor megszólaltatta a nehéz ágyukat, és öntötte a hazafias frázisokat. Ezzel a pózzal a gyengébb kritikáju emberek közül sokakat megszéditett, az asszonyok pedig rajongtak érte. Egy lelkes honleány - a ki később felesége is lett - rajongásának ezekkel a szavakkal adott kifejezést:- Egy Isten, egy Vámossy.

A komolyabb emberek azonban, és ezek közé tartozott Szűcs Sándor is, nem vették komolyan az egész embert, komédiásnak tartották, a ki tartalmatlanságát fellengős szavakkal fedezte. De a nőknek épen ez tetszett legjobban. Tudott szépeket mondani, gyöngéjiknek hizelegni, hazudott érzelmeket olyan meleg hangon elmondani, a mi a könnyen hevülő nőket rabul ejtette.

Vámossy fentebbi nyilatkozata után tisztában voltam, hogy nagy könnyelműség, sőt lelkiismeretlenség volt tőle az én szegény csereanyámat mézes-mázos szavaival behálózni, tőle ajándékokat, emléktárgyakat elfogadni, holott ő eleitől fogva tudta, hogy érzelmei, melyekkel a nő fantáziáját izgatta - hazugok; hogy szavai, melyekkel növekvő szenvedélyét táplálta, nem a szivből jőnek és nem egyebek ámitásnál. Ezt, a mit tapasztaltam nem volt lelkem a Mutternak megírni, inkább nem írtam semmit.

A szünidőben az az öröm ért, hogy édes anyám csináltatott nekem egy öltözet magyar ruhát, hozzá egy pár hegyes orrú magyar csizmát sarkantyúval és egy fekete bársony kalpagot. Az a gyerek-kori fotográfiám, mely most az Íróasztal felett függ, és melyet Kozics Ede146- 157 146 Kozics Ede/ Eduard Nepomuk Kozic (1829-1874) pozsonyi fényképész, 1874- ben a győri fotókiállításon is nagy sikerrel szerepelt. Vö. GyK 1874. szeptember 13.