Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

VII. Sanyarú idők

VII.

Sanyarú idők

1854 őszén a Gulyácsi öregszüle háza porig leégett. A hajléktalanná lett öreget nagyszülőim vették magukhoz a hátulsó szobába, a hol eddigi kedvencz foglalkozását: a kenyérsütést továbbra is űzhette. A mi Kereszt utczai házunk pedig tető alá került, és mi édes anyámmal és Julcsa testvéremmel együtt ide költöztünk. Tera néném kora gyermekségétől fogva állandóan nagyszülőim gondozása alatt volt, és a mi viszontagságos életünkből neki rész nem jutott.

Nagy szülőim az 1848-ik évi nagy tűzvész csapásait lassanként kiheverték. A szép nagy kert jövedelméből, ha egyszerűen is, de nélkülözést nem ismerve, megelégedésben éldegéltek. Mi ránk azonban sokszor beköszöntöttek a nélkülözésnek, a sanyarúságnak a napjai. Édes apám tőlünk távol, állandóan a hajón élt, és fizetéséből az eltartásunkra vajmi keveset juttatott. Sokszor hallottam édes anyámat e miatt panaszkodni, sokszor kifakadva mondta: ha édes szülőim nem gyámoli- tanának, édes apátok miatt akár éhen veszhetnénk. Táplálékunk - a mint visszaemlékezem, annyira szűkös volt, hogy a jóllakást csak nagy ritkán érhettük el. Rántás nélküli, sóba-vizbe leves volt akárhányszor az ebédünk, legtöbbször krumpli leves és kukoricza kása. Húsfélének színe világát se láttuk. Nagy ünnepeken: dara galuska leves és lekváros derelye, persze ebből is csak kimérten, hogy másnapra is jusson. Télen nappal soha sem volt fütött szobánk, szalmát mindig csak estére hoztunk le a padlásról, ezzel fűtöttük be a siska kályhát. Legjobban örülhettünk az estének, mert a kályhában gyakran sült máié. Az volt a szerencsém, hogy jó hangú gyerek voltam, és igy minden halottas házban mint énekes gyerek jelen voltam. Akkor még nem voltak énekkarok. Minden halottat - a legjobb módút is - gyerekek énekelték el, igy én gyakran jutottam egy-két garashoz. Néha hatos is jutott egyikünknek.- 61 -