Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

III. Legelső emlékeim

könyödtem meg igazán, mikor az utczán voltam teljes sötétségben. Utczai lámpának akkoriban hire-hamva se volt. Igaz, hogy a kisér sornak ez a része most sincs valami luxuriosusan világítva, - hát még akkor!

Tanácstalanul álltam egy darabig az utczaajtóban, míg egyszer meg- kapatva attól a gondolattól, hogy csak el kell indulnom és mennem, úgy bizonyára haza érek. Meg is indultam egyenesen az utcza közepének, bele a legnagyobb sárba. O, milyen siralmas lett csakhamar az én állapotom, mennyire megadóztam merész vállalkozásomért! Mikor az egyik lábamat nagy nehezen kihúztam a sárból, borzadva vettem észre, hogy lemaradt róla a csizma, a másik lábam meg egyáltalán megfeneklett.

Ki írhatná le kétségbe esésemet. Úgy éreztem, hogy nekem most itt el kell vesznem, s minthogy nem tudtam magamon segíteni, azt találtam a legtermészetesebbnek, hogy végig feküdtem a sárban. Egyszer már épen vártam a katasztrófát, mert kocsi jött az utón, és hallottam, hogy kiabál valaki: félre az útból. Mindjárt gondoltam, hogy ez a felszólítás én rám vonatkozik. Hiszen mentem volna én szívesen az útból, de a sár nem eresztett, mivel minden mozdulással csak egyre jobban bele keveredtem. Végső elhagyatottságomban már nem is törődtem vele, történjék, a minek történni kell. Épen az utolsó pillanatban, mielőtt a lovak rám tapodtak volna, megragad egy erős kéz és talpra állít, és elkezd korholni, hogy mit kerestem a legnagyobb sárban.- Megérdemled, hogy az apád jól megverjen, ebadta fattyú - ezzel a biztatással tudakolta tőlem, hogy ki fia vagyok. Na, ezt már meg tudtam mondani. Minthogy derék megmentőm - úgy mondták nekem, Berza nevezetű kertész volt - épen talyigát tolt, engem bele tett a talyiga fenekébe, és elkezdett tolni. Minthogy olyan haragosan nézett, nem mertem tőle kérdezni, hova visz, csendesen szepegve vártam a további fejleményeket. Később, mikor érezni kezdtem, hogy milyen-27-